Riport: Köd a tusnádi völgy felett

2006. december 30., szombat, Archívum 2003–2007

Lehet-e egyetlen ember sorsa Az erdélyi magyar sors? Lehet-e egyetlen ember sorsa Az emberi sors? A sepsibükszádi Ambrus Tiborral a véletlen sodort egymás mellé. Kicsit utaztunk együtt. Kicsit beszélgettünk. Aztán többet. Kicsit segítettünk is egymáson. Sorsa nem egyedi, és mégis. Sorsában benne van az erdélyi magyar ember kínkeserves, szenvedésteljes, ,,sírva vigadós” sorsa. Sorsában benne van a mindennapjaival és önnön vívódásaival teljes ember sorsa.
Odalenn maroknyi ház
Sepsibükszád felé autózni e hosszan tartó vénasszonyok nyarán igazán élvezetes. A langymeleget a gépkocsi szélvédoje felerosíti, jólesik ujjnyit lehúzni az ablakot. Felidézi a nem oly rég elmúlt nyár emlékét. Mindketten maximálisan élvezzük az utazást. Nem sokat beszélünk. A gyönyör Mikóujfalu után, egy dombhátról mutatja meg magát. A tusnádi völgyre köd ereszkedett, a körös-körül ragyogó fényben élesen elválik a ködfátyol felso pereme.
Ambrus Tibor odalenn lakik, a vasútállomás mellett. Hány ház van ott, kérdezem. A síneken túl négy, innen körülbelül tizenöt, mondja. Kicsit elhanyagolt része ez a falunak, még utcanevek sincsenek odalenn, s talán az 563-asból két házszám is lenne. Hogy értendo az, hogy elhanyagolt, kérdem. Hát a nyáron is kiöntött az Olt, a víz körülvette a telepen a házakat, az övének is befolyt a pincéjébe, a polgármester mikor kiment, állt a sínek töltésén, szárazon nem tudott a házak közelébe menni. Az erdoben kanyargó szerpentin aljában magam is megtapasztalom, mit értett az elhanyagoltság alatt. A nyáron a faluból lezúduló víz - most egy ártalmatlan kis erecske csordogál keskeny medrében - az egykor talán kaszálónak használt rétet az Olt medréig véges-végig megtöltötte muanyag zacskókkal, fél gumicsizmákkal, ágakkal, s mindezt, hogy a szél el ne hordhassa, lenyomtatta homokkal, kaviccsal.
Ambrus Tibor háza felé kalauzol. Át a síneken, majd vissza, darab szakaszon turheto, sóderezett úton, aztán le a mezore. Zsákutca, mondja, mielott beérnénk a házak közé. Valaki lezárta az utcát, telkéhez hozzácsapta az utat is, a kaput épp az úttestre tette. Keresztbe. Modern honfoglalás, mondom. Útitársam nem válaszol.
Telkét semmi nem határolja. Kerítésnek itt-ott nyomai felismerhetoek. Talán. Fekete kutya fogad, megugatja az autót. Nem is kóbor, nem is házi. Odacsapódott. Csak úgy. Házorzonek megteszi. Kell is. A telep legszélén lakik Ambrus Tibor, kohajításnyira az Olttól. Amelyik kisebb árvizekkor házát elzárja a világtól. Házát, melyet - felesége öröksége - építget, tataroz, csinosít. A régi faépülethez konyhát, fürdoszobát toldott. Az elso szobát nem használja, a hátsóban lakik. A kettot egy külso eloszoba köti össze. Ablakai üresen tátonganak, még nem került üveg a fakeretekbe. Behív. Capuccinóval kínál. Hány édeskét kérek bele? Jó lesz úgy, ahogy o szokta inni, mondom. Ráönti a vizet, kavargatjuk. Milyen az élet itt télen? Kérdem, hogy valahogy elindítsuk a beszélgetést. Arról ne is beszéljünk, legyint. Csend, rend, fegyelem van idelenn, hó akkora, hogy mikor vagy három évvel ezelott valamelyik szomszédja meghalt, alig tudták lovas szánnal kivinni. Fel, a faluba, ott a temeto. A medvék bejárnak a házakig, a nyár végén arrébb a tejes kukoricát letépte, megrágta, ami nem kellett neki, kiköpte. Az út közepén végezte el nagydolgát, no de szerencsére csak a kukoricára járt rá, még nem szokott be. Bár ki tudja, jövore mi lesz, mit gondol el?
Szerte a nagyvilágban
Asszony? Az dolgozik odaát, Vrancea megyében, Lepsán egy hotelben báros. Kilenc napra elmegy, három napot otthon ül. Egy napot elveszít az utazásokkal. Szombatonként, vasárnaponként mindig ott kell lennie. Télen aztán kevesebb a vendég, többet maradhat otthon. De szezonban nagy a sürgés-forgás, járnak oda még elnök urak is fekete kocsikkal. Ott jól el lehet bújni. A hotel a falu mellett van, nagyon felkapott hely, sokan járnak oda. De arra büszke vagyok, hogy a fonök, valami Serban mind idevalósi munkaerot alkalmaz. Arca kicsit felragyog, mikor ezt mondja. A lepsaiakat nem szereti, azok úgy dolgoznak, hogy inkább ne dolgozzanak. Legyintünk mindketten. Ismerjük.
Nyáron nincs gond, kikerül a ház körüli munka. A szomszéddal dolgozgatnak, saját készítésu betonkeverojén elkészít egy adag maltert, Imre, a szomszéd, felvakolja. Késobb megnézzük a betonkeverot, eredeti szerszám, bicikli láncát és lánckerekét is felhasználta hozzá, a keverolapátokat eszterga tokmánya rögzíti. Más szerszámot is készített magának, hegesztokészüléket, favágó gépet, és egy kis gyárat is - errol késobb. Télen, télen semmi. Hóseprés, fát behordani. A tévé, az jó. Újságért bejár Szentgyörgyre. Közel az állomás, nem olyan drága a jegy a városig. Kenyeret, élelmiszert is ott vásárol, könnyebben eljut Sepsi­szentgyörgyre, mint fel, a faluba. Merthogy beteges is, szívvel, májjal, miegymással. Errol sokat nem beszél, nem panaszkodós fajta. Áradáskor van a baj, mondja, olyankor az utat is ellepi a víz, két-három hétbe kerül, míg visszahúzódik. Addig nem lehet közlekedni.
Gyerekek? Négy. S három unoka. Fia Magyarországon, kisebbik lánya Olaszországban, a középso férjével szintén Magyarországon dolgozik, csak a nagyobbik itthon. Kökösben lakik. Fényképek. Az unokákról is. Mondta a kisebbik lányának, amelyik Olaszországban bejárónosködik, hogy tanuljon angolul. De egyedül nem megy, nincs, akivel gyakorolja a beszédet, aki kijavítsa hibáit. Olaszul megtanult. Persze, mondja, a románnal vagyunk annyira ismeretségben, hogy az olaszt nem nehéz megtanulni. S fia, középso lánya, akik Magyarországon? Hát, nem tudom, mi lesz, lehet, a végén Romániában jobb lesz, mint ott. Csak vihognak a parlamentben, egymást csak ironizálva tudják megszólítani, ebbol jó nem lesz. A gyerekek, persze. Fia barátnojét egyszer látta, mikor itt voltak Sepsin. Középso lányáék tavaly voltak itthon, két napig nála laktak, míg Csíkszeredában intézték hivatalos dolgaikat. A gyerekre addig o vigyázott. Most is, mikor felhívják telefonon, a kisunoka megkérdi, hogy tata, a homokdomb megvan-e még. Megvan. Nem rossz gyerekek, de mindenkinek megvan a saját baja. De azt mondják, ne ítélj, hogy ne ítéljenek el téged se. Hogy neki mi a baja? A hárommilliós betegnyugdíja, ami elmegy orvosságra, fára, élelemre. S az, hogy már nincs tehetség. Építészmester volt, Gyimes­felsolokon született, Gyergyóban végezte az építészeti szakiskolát, magánúton érettségizett, aztán elvégezte a mesteriskolát, s most nem veszi hasznát egyiknek sem. Ha tudna dolgozni… de úgysem az számít, ki mit tud, hanem az ismeretség. S értéke sincs a munkának, a mai fiataloknak az a felfogásuk, hogy ne dolgozzanak semmit, valamit üzleteljenek, amibol gyorsan meg lehet gazdagodni. Tessék csak megnézni, hányan kapálnak manapság a mezon, s azok is öregek mind. Irányvesztett az egész ifjúság, azt sem tudják, mit akarnak. Hallgatunk egy sort. Újabb cigarettára gyújtok, kortyolok a capuccinóból. O már megitta az övét.
Rozsdaette téglagyár
Itt az a legnagyobb baj, hogy a kutak mind fertozöttek. Vizük ivásra nem alkalmas. A domboldalban a tanács furatott egy kutat, onnan egy szekérkével nagy lihegve lehúzok egy hatvanliteres hordóba vizet, két-három napra elég. Télen? Akkor nehezebb. A kék muanyag hordó ott áll az ablakszem nélküli eloszobában, egyik sarokban. Télen még a szobába is be kell hurcolni.
Hogy is van azzal a téglagyártással? Tizennégy éve kezdte el, legyártott tizenötezer darabot, nem úgy sikerültek, mert a kutyának is az elso kölyke… De nem vesztek kárba, egy részét felhasználta az építkezéshez, a többit eladta, igaz, fél áron. Akkor még lehetett agyagot hozni szinte ingyen, most is lehetne, esetleg messzebbrol, tizenhat tonna agyagból lenne négyezer tégla, érdemes volna foglalkozni vele, bár a kiégetés is egyre költségesebb, drága a fa, aztán piacot kellene neki keresni, csak hát, nincs ahol kivinni, a mezo, ahol házához bejöttünk, magánterület. Ezért is hagyta abba a téglagyártást, gyalog, kiskocsival átmenni nem gond, de a tizenhat tonnás teherautó árkot vágna a kaszálóba, megszólják a szomszédok. Megérti, igazuk van. Meg aztán az egészsége sem engedi már, hogy téglagyártással foglalkozzék. Az asszony, o tudná csinálni. Nem asszonymunka, szólok közbe. Nem is maga, négy-öt embert alkalmazhatna, álló nyáron át munkát adhatna nekik. Így meg odakinn eszi a rozsda az egészet. Megnézzük? Persze. Kabátot kapunk magunkra, kimegyünk. Mutatja. Büszkén, merthogy ezt is o készítette. Ott önti be a teherautó az agyagot, adódik hozzá a homok és a víz, ide járna egy kevero, annak is elkészítette a tengelyét, a szín alatt hányódik. A formába a nyers massza kerül, megfelelo hosszúságúra levágódik, gumiszalagra kerül, átfordul egy másik gumiszalagra, onnan a csillébe. Ami amott, egy fának feltámasztva. A gumiszalagokat is megette az ido. Négy villanymotrot leloptak a gyártósorról, egyiket nem tudták leszerelni állványáról, letépték mindenestol. Addig, amíg nem volt otthon.
Mint álmos vadász az élet
Visszamegyünk még kicsit a házba. Szedelozködöm. Az az egy szerencse, hogy bírom az egyedüllétet, mondja. Olvas közbe-közbe, ha megunja a tévét - Lyukasórát, Mindentudás egyetemét nézi, és természetesen a híradókat –, elovesz egy verseskötetet. Az újságokat is Sepsiszentgyörgyön vásárolja. Ne mondj magadról sok jót, mert úgyse hiszi el senki, de ne mondj másról sok rosszat, mert azt mindenki elhiszi. Ezzel búcsúzunk egymástól. Még kicsit bóklászunk a telepen. Életnek nem sok jele, egyik udvaron öregasszony répalapit cipel egy kosárban. Csak a kutyák ugatnak, az utat elzáró ház udvarán juhok téblábolnak. A fekete kutya, amelyik nem is kóbor, nem is házi, nekiszalad az autónak. A kerekeket nagyon nem szereti, mondja még Ambrus Tibor. Integetünk egymásnak. Nem sokáig, az udvarról kifordulva eltér az út. Mezon vezet át, aztán szakasz sóderezett út, majd át a síneken. Visszakanyarodom az állomás felé. Mellék­vágányon üres vagonok, rakodásra várnak. Az alsó bánya muködik csak, egy osztrák vállalkozóé, a faluban úgy tudják, a követ vasúton Konstancáig szállítják, ott behajózzák, aztán hogy hova tovább, az talány. Az állomáson másik kutya fogad, kicsit megugat, csak annyi­ra, hogy jelezze: itt o az úr. Nem bánt. Egy oszlopra szerelt vasállványon üres sörösüveg árválkodik. Régóta lehet ott, az eso a címkéjét félig lemosta. A síneken túli házakban csend. Végtelen nyugalom. Az állomásépület mögé kanyarodó úton fekete ruhát, fekete fejkendot, fekete harisnyát, fekete száras cipot viselo asszony tunik fel. Korát megsaccolni nehéz lenne, kicsit hajlott hátú, piros arcú, kérges tenyeru. Tömött szatyrot cipel. Úgy néz rám, mint idegenre. Visszaülök az autóba, megfordulok. A sínek melletti réten macska lapul lesben a mezei egér földbe vájt járatánál. Figyelmét teljesen leköti a vadászat. Nem figyel fel az óvatosan felé közelíto állomási ebre, csak amikor az néhány méterre megközelíti, akkor ugrik fel, s mint pattanásig feszített íjról kiröppeno nyíl, a szemközti kerítésen terem. A kutya ekkor ér a zsákmánnyal kecsegteto mezei egér járatához.
Még egyszer át a síneken, fel a szerpentinen. A tusnádi völgy fölött még mindig köd lebeg.
Váry O. Péter
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép