A túlsó parton
Átérni a túlsó partra. Megérkezni egy új, egy más világba. Nézni, ahogy a víz, a hatalmas víz már mind keskenyedik, keskenyedik, a hajónk még megy, már mögötte a tenger, mögötte az óceán, közeledik a part, az új, az ismeretlen, emberek állnak ott, az ismeretlen világ partjain, néznek, néznek kifelé, nézik a közelg? lélekveszt?t, és várják az érkez?ket.
És ezeknek az érkez?knek az a nevük, hogy menekültek. Majd az lesz a nevük, hogy hontalanok. Aztán az, hogy új hazát keres?k, és végül: új hazába érkezettek. Itthonról nézve - régi szóval élve - bujdosók!
Az egyik barátn?m felhívott Londonból - újságíró lett -: Én jövök Németországon keresztül, megyek a magyar-osztrák határra, mert egy gyermekvéd? ligának vagyok a tagja, és az andaui határon egy gyermekfelfogó tábort rendezünk, s mivel az angolok csak angolul tudnak, nem kísérnél-e el mint tolmács? Mondtam, hogy rendben van. S akkor ott voltam ezzel a Mónika barátn?mmel. Bécsben laktunk. Este hatkor mentünk ki a határra, Andauba, az andaui hídhoz, amelyr?l van egy könyv is, amit egy angol írt. És reggel 6-ig voltunk ott, ott segítettünk, s vártuk, hogy a menekültek jöjjenek. Jöttek is nagyon nagy számban. Az egy nagyon érdekes id? volt, mert különböz? sorsokat láttam. Láttam olyanokat, megéltem olyanokat, ahol az apa jött a gyerekével, s azt mondja: a feleségemet megl?tték, nem tudom, hogy el tud-e jönni. Akkor láttam olyanokat, öregembereket, akiket két fiatal segített, mert már nem tudtak járni. Láttam olyanokat, akik zokogtak, mert otthon hagyták a rokonaikat. Az is érdekes volt, az el?táborban rájöttek, hogy valamelyik ávós. Hogyha az osztrák rend?rség nem lép közbe, akkor azt nyíltan meglincselik. A legmegrendít?bb az volt, hogy volt egy n? másállapotban, de már tényleg a végén, a gyereket a határ el?tt szülte meg úgy, hogy köldökzsinór nélkül lógott. Persze, ott voltak orvosok, ment?autó is, ott állt a határ mentén. Meg kell említenem, hogy a hansági csapó tulajdonképpen akkor is és most is magyar terület volt, az Magyarországhoz tartozik. S?t, ha az ember átjön a megint létez? hídon, akkor ott vagy nyolc méter a csatornán túl, nyugat felé, az is még magyar terület. És csak ott van az osztrák jelz?. Azért említem meg, mert decemberben azt hallottuk ott, a táborban - akkor már a szovjetek bevonultak -, hogy a magyar határt bennebb viszik a magyarok, hogy a menekültek azt higgyék, most már Ausztriában vannak, és fogják el ?ket. Ezért kért a tábor vezet?sége engem s másokat, hogy a határnak a szélén kiálljunk este autóval, és az osztrák zászlót alulról megvilágították, s akkor nekem azt kellett mondanom egy megafonba, hogy jöjjenek nyugodtan, itt már valóban Ausztria van. Egész éjszaka, minden második nap kellett mondani. Akkor hallottuk, hogy ott csobban a víz, itt ropog a nád, és én mondtam, jöjjenek, jöjjenek nyugodtan, mert itt van Ausztria… Volt, aki térdig volt vízben, kihúzták ?ket, és vitték a teherautón be a lágerbe, s kaptak új ruhát és mindent… Voltak természetesen olyanok, akik nagyon boldogok voltak, f?képp a fiatalok. Hogy végre szabadságban vagyunk, utazni fogunk, meglátjuk a nagyvilágot. Ilyenek is voltak. Úgyhogy különböz? emberek, különböz? sorsok. Voltak, akik telefonáltak, jöttek a rokonok értük, úgyhogy nem is kerültek be lágerbe. Ezt csináltam egészen karácsonyig, ’56 karácsonyáig, akkor visszatértem a szül?khöz. (Kulhavi Lászlóné Iser Marianne, Budapest - Hannover)
Átértünk Inchbe, Ausztriába, ahol egy kocsmának az udvarában meg a nagytermében aludhattunk szénán, s iszonyatosan fáradtan, elcsigázva, és jóformán úgy éreztük, hogy nem is ezen a földön járunk, hanem valami csodavilágban, mert a nap egyik részében Magyarországon, éjszakára már Ausztriában, és a jöv?nket nem tudtuk, csak mentünk a semmi ismeretlen felé. (Benettné Bajka Katalin, Adelaide)
Nagyon jók voltak az emberek, nagy kúriába kerültünk, ahol már gulyással vártak bennünket, s mindenhol, ahová mentünk, a gulyás, meg játszották a Himnuszt. Szégyellem most mondani, hogy a Himnuszunk már túl sokszor hangzott el, de tudtam, hogy jóindulatból csinálták. (L?rincz Marika, Adelaide)
Ott már vártak bennünket, s ott ugyanúgy megismétl?dött, mint Magyarországon, hogy ja, kérem, akkor bevisszük a szomszéd faluba, iskolákba. Eilige Kreutznak hívták azt a kicsi falucskát. Egy óra múlva jött egy vonat, az elvitt bennünket egy másik helyre, akkor ott is ugyanúgy el akartak szállásolni, de egy-két óra múlva újra jött egy vonat, s egészen föl a német határ közeléig, oda vittek el bennünket. (Gémes István, Budapest - Stuttgart)
Alsópulyán voltunk, ott volt egy nagyobbfajta terem, iskolaféleség, ahová egy éjre betettek, s másnap vittek bennünket Kismartonba. Ott volt az a kaszárnya, ahol az oroszok addig bent voltak, annak az évnek a tavaszán kimentek. Én egy éjszakát töltöttem ott, bejelentették, hogy egyetemisták ki az utcára, autóbuszokba, és én véletlenül egy rossz autóbuszba szálltam... Volt egy autóbusz, amelyben vitték a diákokat Bécsbe, hogy elhelyezzék ?ket különböz? egyetemeken, véletlenül egy olyan buszba szálltam, ahol munkásfiatalokat szedtek össze, s elvittek bennünket Karintiába, ahol több mint harminc napot voltam, az egy eléggé rettenetes dolog volt. Egy óvodában kaptunk óvodás nagyságú ágyakat, mindennap valami tejlevest, nagyon-nagyon rossz kaja volt, az megszedte magát rajtunk. Utána ki hová megy, tulajdonképpen az emberek a kalapból szedték ki a cédulát, hogy na, hová menjek. Holnap mennek a svédek. Jöttek, mégse mennek el, holnap mennek az amerikaiak, voltak a baptisták, mehetnek a többiek. Holnap mennek a franciák Franciaországba, elvittek bennünket Grazba, kiderült, hogy Elzászba vitték ?ket valami bányamunkára. Karácsony el?tt néhány nappal vittek fel bennünket Bécsbe, Bécsben voltunk két éjszakát, be a vonatba, s a vonattal át megállás nélkül Strasbourgig, Strasbourgban voltam egy éjszakát, ott elosztottak bennünket, én pedig egy falucskába kerültem, a fels?-savoii hegyek között, gyönyör? üdül?hely, ott voltam egy hónapot, utána osztották el, hogy ki hová akar menni. (Nagy Iván, Budapest - Berlin)
És akkor bevittek bennünket egy faluba, reggel megérkeztünk, adtak mindjárt virslit, kávét. Mikor délután jöttek, átvittek egy orosz laktanyába, ott is egy éjszakát aludtunk. De nagyon kedvesek voltak az osztrákok. Mikor Bécsbe bementünk, volt egy piactér, életemben banánt nem láttam Magyarországon. Narancsot igen, mert mikor jöttek az oroszok, felborult egy kocsi, de banánt vagy fügét én Magyarországon nem láttam. Ott kínáltak bennünket. Hát amikor a banánt megkaptuk, nem tudtuk, hogy mit kell vele csinálni. F?zni, megsütni? És akkor a parkkal szemben volt egy kocsmáros néni, nem tudom, miért, de négyünket, a négy újvári fiút kiszúrta. Hogy miért, fogalmam sincs. Mondta, ti minden este ide jöttök vacsorázni. (Csonka József, Mosonmagyaróvár - Sydney)
Bécsben becsukták az iskolákat. Annyi menekült volt, hogy az iskolákat becsukták, a katonaság szalmazsákokat tett az osztályokba, és táborokká, menekülttáborokká alakították át az iskolákat. Hát tessék elképzelni, hogy százezer magyar volt odaát a táborokban, s ahol lehet. A sátorokban decemberben nem lehet. Becsukták hát az iskolákat, azt mondták, hogy a gyerekeknek nincs szünet nyáron, nem júniusban lesz a szünet, hanem majd augusztusban, s kész, el van intézve. A gyerekek örültek. Hát mi ott egy ilyen táborban éltünk. (Tihor Péter, München)
Mi, akik Tirolban álltunk meg, az els? hónapokban az utcán sétáltunk, a város utcáin sétáltunk, minden villamost, minden autóbuszt, a hegyekre a kötélpályákat, ezeket minden magyar diák ingyen használhatta. A tiroli fogorvosok hoztak egy nyilatkozatot, hogy éveken keresztül az összes magyart ingyen kezelik. A kórházakban szintén minden magyart éveken keresztül ingyen kezeltek, tehát az els? hónapok eufóriája, ami érthet? volt egy ilyen csodálatos forradalom után, itt, Tirolban tovább tartott, tehát nem sz?nt meg pár hónapon belül, s az ember annak ellenére, hogy az anyaországot elvesztette, jól érezte magát, mert látta ezt a meleg szeretetet s ezt a fölkarolást, amit nemcsak a hivatalos szervekt?l, hanem a bennszülött lakosságtól is kapott. Ez egy csodálatos dolog volt. Voltak olyan akciók, hogy egy internátusból kiszabadult emberek, mint mi Pannonhalmáról, szívesen mentünk kávéházakba. S 1956. november végén beültünk egy kávéházba meginni egy kólát, mert az teljesen szenzációs volt számunkra. A tulaj hallotta, hogy magyarul beszélünk, megkérdezte, hogy mit szeretnénk inni, mondtuk, hogy egy kólát, hatan voltunk, csütörtöki napon, s akkor a tulaj azt mondta, hogy uraim, minden csütörtökön ez az asztal maguknak le van foglalva, és itt összejöhetnek a barátaikkal, s ingyen azt isznak, amit akarnak. (Radda István, Innsbruck)
Együtt mentünk át, és ott esküdtünk meg, Ausztriában, egy református templomban. Ott kezd?dött el számunkra az új élet. (Boros Emil, Budapest - Melbourne)
Akik Jugoszlávia felé mentek, más világban, más körülmények között, de ugyanazt a vendégszeretetet kapták ?k is. De az odaérkezettek igazán nyugodtak ott nem tudtak lenni. Tudták, hogy kommunista országban vannak… Az egész család ment. Édesanyámnak megfagyott a lába. Amikor átérkeztünk, Csáktornyába kellett hogy menjünk, vagy tíz kilométerre volt a határtól, ott is nagyon magas volt a hó, az út nagy részében a határ?r cipelt engemet a vállán. (Muray László, Budapest - Boston)
Merre tovább?
Elkezd?dött az újonnan érkez?k számára a menekültsors. A befogadók - vagy ideiglenes otthont adók - lelkesedése egy ideig még tartott. Ezekben a hónapokban jó volt magyarnak lenni, bárhol a világon, kivéve Magyarországot és a szocialista tábor országait. Akik korábban érkeztek, hamarabb, akik kés?bb, nehezebben rendez?dött a sorsuk. A befogadó országok keretszámokat szabtak. Kezdetben bárhová, kés?bb már csak oda lehetett feliratkozni, ahol volt még üres hely. S így kinek többet, kinek kevesebbet kellett ausztriai lágerekben élni. És a lágerélet - legyen bármilyen körültekint? az ellátás, a gondoskodás - sohasem jó. Amúgy is: mindenki vágyik arra, bárhol a nagyvilágban, de legyen számára is egy hely, ahol elkezdheti tervezni, építeni a jöv?t.
El?ször is menekülttábor. Mindenki átment ezen. Ausztriai menekülttáborokba kerültünk, s ott nyögtünk, volt aki hetekig, hónapokig is, akinek szerencséje volt, hamar eljöhetett onnan, akinek nem, az ott nyomorgott tovább. Napok voltak, vagy hetek. Én nem tudom pontosan, két-három hétig voltam ott. Arra emlékszem, éhesek voltunk, rossz volt a kaja. Egy volt szovjet laktanya volt, ahova minket beraktak. Az oroszok éppen el?tte nemrég mentek ki, és minket ott szállásoltak el. Úgyhogy nem volt szórakozás, mennyien voltunk, vagy huszonegyen, nagy helyiségben, barakkban, szalmazsákon aludtunk, s mindenki csak arra gondolt, hogy elmenni onnan valahova. Akik tengeren túlra akartak menni, azoknak könny? volt, mert tudták, hogy hova. Mi nem tudtuk, hova, örültünk, hogy átjöttünk a határon. Eszembe sem jutott, hova jövök, örültem, hogy eljöttem abból a borzasztó világból. Nekem mindegy volt, hogy hova. És aztán múlt az id?, s egyre nehezebb volt elviselni ezt a lágerhelyzetet. Svájcot nem is említették nekem, de mikor mondták, hogy lehet menni Franciaországba, egyetlen ország volt, ahová lehetett menni állandóan, szabadon, nem volt megszabva, aki akart, Franciaországba mehetett. (Kindernay István, Budapest - Genf)
Mikor összeszedtek bennünket, bekerültünk egy gy?jt?lágerbe, jó pár ezren lehettünk, Transkirchenbe kerültünk, ez volt a gy?jt?láger. Szortírozták az embereket vallás szerint, református, evangélikus… Emellett kértek embereket, különböz? szakmákban, bányászok stb., stb. Én is jelentkeztem, ami létezett szakma, minden voltam. Ha kértek bányászt, akkor az is voltam. Csak úgy bemondtam. (Telegdi Lajos, Budapest - Sydney)
Másnap vittek egy táborba, Prinzt?l nyugatra egy nagyobb ipari városba, valamikor a német hadseregnek volt a tábora. Minket egy katolikus pap a névsorból kiszemelt, hogy ugye két tanár vagyunk, rögtön mondta, hogy itt gyerekek vannak, valahogy foglalkozni kellene velük. Aztán mi azt csináltuk. Kés?bb kisbusszal kivittek bennünket egy óvoda-, iskolahelyiségbe, ahol megpróbáltunk a gyerekekkel foglalkozni. Ment egypár hétig, három hétig, úgy január, február elejéig, még pénzt is kaptunk, nekünk az volt a privilégiumunk. Hát nem lehetett kibírni azt a tábort, s akkor egyszer felültünk a vonatara a saját pénzünkön, felmentünk Bécsbe, hogy keressünk magunknak egy helyet valahol. (L?rinczy László, Miskolc - Bonn)
Helyet valahol.
De hol van az a hely, mely minket vár, mely engemet vár?
Több mint kétszázezer ember kereste és találta meg ezekben a napokban, hónapokban új hazáját. És a világ keblére fogadta ?ket, a szabadság gyermekeit.
Ötvenhatban a magyarságnak olyan, olyan nimbusza keletkezett itt kinn! Jöttek betegek, sánták, öregek, fiatalok. Dics?ség volt magyarnak lenni! Azok a svájci begubózott parasztemberek a legutolsó kunyhóban is tudták, hogy íme, magyarok, magyarok jöttek hozzánk! (Szabó Zoltán, Genf)
Gazda József