Gazda FerencÉlo múlt: Elrabolt esztendok

2007. január 13., szombat, Archívum 2003–2007

A börtönben leegyszerusödik, összezsugorodik az élet a szó valóságos és átvitt értelmében. A régi kapcsolatok szálai a szabad világgal, mintha ollóval vágták volna el, megszakadnak. Az ember fokozatosan kiesik mindenbol, ami addig számára az életet jelentette. Megszunik a kapcsolat a családdal, barátokkal, munkahellyel, az utcával, színházzal, könyvekkel, egyszóval mindennel, ami együttvéve a társadalom. Az új környezetben a rab a börtönben vegetál, mint a napfénytol elzárt virág.
Az ember a börtönben megváltozik, különösen viselkedésében. Magam sem az igazi arcomat mutattam a környezetemnek, hanem azt, amelyet a körülmények követeltek. Az az énem, amely a szabad életben mindig megnyilatkozott, emigrációba vonult, számuzetésbe kényszerült. Titkaimat, amelyeket eddig is rejtegettem, a börtönben még mélyebbre zártam, még féltettebben oriztem. Az ördögien megszervezett besúgórendszer ellen nincs más védekezés, mint a hallgatás vagy a teljesen közömbös dolgokról való beszélgetés. A papok között nagy példáit láttam a hallgatásnak: Virágh Lajos református lelkész hónapokig nem beszélt. Dr. Jakab Antal püspök úrral Szamosújváron a sárga pavilonban egy ideig egy cellában voltam. Figyeltem. Órákat állt a magas ágysor végének nekitámaszkodva, vagy ült az alsó ágyon szótlanul, némán.
Csakhamar rá kellett jönnöm, hogy a sovén román cellatársaktól is óvakodni kell. Kevés kivétellel, akár értelmiségiek, egyszeru parasztok vagy munkások voltak, ellenségnek tartottak minket. Ezért például a két népet érinto, bármilyen vitára okot adó kérdés szóba hozásától tartózkodni kellett. Azt tapasztaltam, hogy az együttélés a börtönben sem problémamentes, bár egy helyen arról írtam, hogy a börtönmorál szigorúan és aktívan orködik az igazság és méltányosság elveinek érvényesülése fölött.
Volt részem kint is megvetésben, megalázásban, de szervezett formában csak a börtönben. A megvetésnek az a formája, amelyet a kommunista társadalomban a ranglétra bizonyos fokán álló, muveletlen politikai funkcionáriusok, tisztek mutattak velünk szemben, minden emberi képzeletet felülmúlt. Volt ido, amikor megelégedéssel vettem, ha csak megdorgáltak szóban, szidalmakkal, és nem veréssel vagy más módon aláztak meg. Nagyon lassan alakul ki az emberben a minden iránti közömbösség. Ebbol a szempontból a börtön lélekölo és erkölcsromboló, akárcsak a félelem, de a félelem óriási ero, sok minden kellemetlen, veszélyes dologtól visszatarthatja a rabot. A börtönben nincs tudatos engedelmesség, csak kényszer.
Szamosújvár harmadszor
1963 januárjában, mint már írtam, a dési börtönbol rabszállító autóbuszon Szamos­újvárra vittek. Csikorgó hideg volt. Amikor szálltunk ki a dubából, elszabadult hideg szél kavarta fel körülöttünk a havat. Kopott fegyencköpenyemet magamhoz szorítottam, gyorsan szedtem a lábam a befuzetlen, rossz katonabakancsban, hogy minél hamarabb a sárga pavilon földszintjén kijelölt cellába érjek. Már Désen úgy állították össze a szállítmányt, hogy mindünket egy terembe tereltek be anélkül, hogy névsort olvastak volna. Mikor a cellába mentünk be, ismeros fehér köpenyes raborvosokat láttam az egyik nagy cellából kijönni s a mellette lévobe bemenni. Csodál­kozással töltött el a látvány. A földszinten néhány nagy cellában kórházat rendeztek be, ahol még kisebb mutéteket is végeztek. A kórház orvosgárdája fegyencorvosokból volt összeállítva. Sint, a börtönorvost leváltották, és helyébe egy Baumgarten nevu, 55-60 év körüli orvost neveztek ki. Humánus embernek tunt, egyszer engem is megvizsgált, ugyanis surun látogatott meg epekrízisem. Magyarul szólt hozzám, és magyarul mondhattam el panaszomat. Késobb megtudtam, hogy a kommunista Bányai Lászlónak, az egyetemi tanárnak volt a testvére.
Már Désen sokat foglalkoztatott a gondolat, mi lesz ebbol a világból, mi születik, mit hord méhében számunkra az ido. Az Úr 1963. esztendejét kezdtem fogyasztani, hogy szaporítsam börtönéveim számát. 1972. március 21-én lenne szabadulásom napja, ha le kell töltenem mind a tizenöt esztendot. Ez lehetetlen - gondoltam magamban. Mit tartogat a hatalmi téboly? - tértem vissza a szörnyu valósághoz, amely körülvett.
A szokásos kétheti karantén után felvittek a második emeletre egy tágas cellába, nagy megelégedésemre a barátommal együtt. Hideg volt, csak testünk melegével futöttük a cellát. Két ágysor volt egymásra helyezve, magam a második sorban kaptam ágyat. A januárt itt töltöttük tétlenül. Én az epekrízisek mellett súlyos influenzát fogtam ki, nagyon fájtak a végtagjaim, belázasodtam. Felirat­koz­tam a fegyornél orvosi vizsgálatra. Szerencsém volt, a raborvost, aki most a hívásra meglátogatott, jól ismertem. Perta nevu, medgyesi, szász nemzetiségu, magas, fiatal orvos volt a ,,Fekete-templom-csoportból”. Nem volt étvágyam. Hozott valami orvosságot. Perta nagyon biztatott, hogy az ételt feltétlenül fogyasszam el, mert ez fontosabb, mint az orvosság, amit adott.
Amikor bekerültem ebbe a cellába, rövidesen nagy változás történt nálunk és még néhány cella életében. Amirol eddig legfennebb csak álmodtunk, bevezették az újságolvasást, nevezetesen a Scânteia pártlap olvasását, és ritkán a Contemporanult. Aki ezt irányította, egy Domokos nevu kolozsvári, a Herbák János Boripari Kombinát munkásából lett politikai tiszt volt, alacsony, köpcös, barna, rendkívül agilis funkcionárius. O csak irányította az egészet, akik szervezték és lebonyolították, a rabok közül kiemelt értelmiségiek voltak. Három névre emlékszem: egy Vacaru nevu tanárra, egy Filip nevu újságíróra és Dénes Ivánra. Nem kell magyaráznom, hogyan folyt le az újságolvasás. Valamelyik a három közül felolvasta a kijelölt cikket, esetleg kommentálta, a végén voltak a hozzászólások. Ezt az egész kezdeményezést átnevelésnek nevezték. Lel­kiismereti kérdést nem okozott addig, amíg az embert véleménynyilvánításra nem kérték. Engem az újságolvasások alkalmával ilyesmire soha nem szólítottak fel.
Egy ido után az újságolvasás kibovült, és bekapcsolták a kulturális tevékenységbe a könyvismertetést, eloadások tartását, filmvetítést és a vasárnapi televíziónézést. Iván többször jött hozzám, hogy vállaljak valamit. Magam mindig kitértem azzal, hogy nem tudok jól románul, nem tudom elfogadható szinten megfogalmazni a mondandókat. Ezzel egy ideig leszállt rólam.
Egyszer csak jön, és hozza Szabó Gyula Fuhúzó április címu, frissen megjelent novelláskötetét, és kér, legyek szíves, olvassam el és ismertessem a legközelebbi kulturális összejövetelen. Ismét azzal akartam a kérés elol kitérni, hogy nem tudom románul ismertetni. Ám Iván azt ajánlotta, írjam meg magyarul, és o átülteti román nyelvre. Most már nem volt mit tenni, el kellett vállalnom, és meg is írtam magyarul az ismertetést.
Mi az, amire emlékszem a kötettel kapcsolatban? A kis novelláskötetet állami díjjal tüntették ki. Huszonnyolc esztendo távolából egyetlen elbeszélés cselekménye és alapgondolata maradt meg élesen, de a pontos címét annak is elfeledtem. Röviden: az író azt mondja el a novellában, egy öregasszony szájával, aki a vonaton Bukarestbe utazik mérnök fiához, hogy milyen boldog, mert fia állásban van Bukarestben, nagyszeruen keres, szép lakásuk van, mindennel kényelmesen berendezve; van rádió, hutoszekrény stb., és nagyon megbecsülik a munkahelyén. Magam tudtam, mire kell az ismertetésben a hangsúlyt tenni. Emlékeztem Vasile Lucának, akit az illegalitásban a kommunisták még Luka Lászlónak neveztek, egy Kolozsváron elmondott politikai beszédére, amelyben azt a gondolatot fejtette ki: olyan életviszonyokat kell a szocialista Romániában teremteni, hogy a magyar nemzetiség ne kacsingasson Budapestre, senki máshol ne keresse a jólétet, mint saját hazájában. Nagy szavak voltak, s minthogy akkor divat volt az irodalomban a politikai jelszavak írásmuvekben való intenzív propagálása, Szabó Gyula is megtette, nem kis sikerrel. Úgy emlékszem, az elbeszélés a kérdést muvészi szinten oldotta meg. A könyvismertetés nekem is jól sikerült, mert Iván szép stílusban adta vissza románul. Remélem, Szabó Gyula nem fog reám megharagudni, amiért kis könyvét felhasználtam, hogy a hatalom fe­jében a magam körül gomolygó ködöt oszlassam. Egyéb­ként kedvesen emlékszem vissza az íróra, magyar olvasásból tartott kituno gyakorlati tanítására az ötvenes évek elején, amikor a magyar tanítási gyakorlatok vezetésére be kellett ugranom a magyar tanszék fonökének utasítására.
A mi csoportunk 1963-ban még csak az elején tartott az átnevelésnek. Tudomásunkra jutott, hogy bennünket, ha nem is mindenkit, ki fognak vezényelni a bútorgyárba dolgozni.
Az átnevelés szolgálatában nemcsak az újságolvasást szervezték meg, hanem a börtön könyvtárát is megnyitották, de csak a gyárban dolgozók részére, legalábbis egyelore.
Említettem, hogy újságolvasás céljára a Contemporanul is rendelkezésre állt. Nem emlékszem, hogyan, miképpen, megtudtam: tanulmány jelent meg a Contemporanulban egy Nyugaton kiadott többkötetes világtörténeti murol. Talán éppen Dénes Iván említette. A Contemporanul vitatkozik is vele, bírálja a muvet. A cikk felcsigázta érdeklodésemet, és kerestem az alkalmat, hogy elolvashassam. Bizonyos késéssel el is olvastam. A mu középkori kötetérol volt szó, amelyet Ferdinándy Mihály, Nyugaton élo történész és prózaíró szerkesztett. A cikk írója, akinek a nevére nem emlékszem, azért bírálja a muvet, mert a román nép történetét csak a két fejedelemséggel, a XIII., illetve a XIV. századdal kezdi. A bírálat írója magyar történészt sejtett Ferdinándy­ban, és hamisítással vádolta. A nemzeti öntudat szellemében indult átnevelés persze elhallgatta a cikket, román értelmiségiek viszont megkérdezték, olvastam-e, és ajánlották elolvasásra.
Az eloadással és könyvismertetéssel egybekötött átnevelo gyulést rendszerint vasárnap rendezték, s a szervezok orködtek afölött, hogy élénk legyen. Volt kommunista ideológiai eloadás, szóltak a szocialista társadalmi-gazdasági rendszer felsobbrenduségérol. Ilyenkor látni lehetett a kérdések feltevoirol vagy hozzászólóiról - ahogyan feltették a kérdést vagy hozzászóltak -, mi a szerepük a fegyencközösség életében. Egy alkalommal - jól emlékszem - felszólalt egy magas bukaresti katolikus pap is (talán Halthauser volt a neve), és a Biblia tanításai alapján azt magyarázta, hogy Jézus is kommunista volt. Sok bírálat hangzott el a kapitalista gazdasági és társadalmi rendszer ellen. A gyulések hangja, tartalma lassan kezdett megváltozni, átvették a szót a nacionalisták, és a nagynemzeti szellemu nevelés elöntött mindent. Kiálltak a porondra az ultrák, munkás­ból lett tisztek, vasgárdista szimpatizánsok. Megkezdodött a nemzetiszínu kommunista nevelés, amely éppen olyan türelmetlen volt mindenki mással szemben, mint a levitézlett nemzeti burzsoázia.
(x)
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép