A fegyvertelen vadász
,,Forma van a versem / egyszeru sorában: / ötvös volt az osöm Brassó városában…” - írja Egy pohár bor címu versében Áprily Lajos, aki annyi szép verssel áldozott az erdélyi városoknak, Brassón kívül Nagyenyednek, ahol tanárkodott, és Kolozsvárnak, ahol a harmincas évek elejéig, Magyarországra való kitelepedéséig élt, s aki páratlanul gyönyöru, és nem véletlenül Kós Károlynak ajánlott versében, a Tetonben pontosan fogalmazta meg a transzszilvanizmus lényegét. Fölfogható Áprily lírája persze természetlírának is, hihetetlenül sok, hideglelosen pontos, megrendíto természetverse van, ahogyan Lator László megfogalmazza: ,,kinek ne élnének emlékezetében madárdallüktetésu tavaszi versei, édes fájdalommal, mélabúval fénylo oszi tájai, komor, babonás, sötét sejtelmekkel terhes, havas vagy ködös, viharzó villámló nagy szelek szántotta képei? De nekem az az érzésem, hogy igazában a képek mögött sejlo világra figyelt, a felszín alatti zuhogó áramlatokra…” Nagy természetjáró volt, egy idoben vadászott is, de aztán ahogyan A fegyvertelen vadász dalában megírja, letette a puskát, ,,békét kötött az állatokkal”, s reméli: ,,a régi oz, ki annyi vérrel / pirosított havat, mohát, / s reám nézett rémült szemével, / a régi oz is megbocsát.” Élete utolsó éveit kedves erdélyi tájaira emlékezteto környezetében, Visegrádon élte, ahogyan vallotta: ,,A visegrádi hegységben lakom, / S ha itt halok meg, az mi változást hoz? / Ó, nem sokat, csak ennyit: egy napon / Szorosabban ölel a hegy magához”.
Bogdán László
Így kezdodött
Falusi házunk udvarán hinta volt. Kisfiús szenvedélyességgel hintáztam, a lengéseket a ritmus kísérte bennem, a ritmusból dallam lett, s a dallam szavakat szedett magára. Sok gyerek hintázik így, de bennem tovább élt ez a ritmusösztön, s egy-egy nagyon ,,zsenge” verset alakított már elemista koromban. Tizenkét éves voltam, mikor a református kollégium diákja lettem, s abban az esztendoben már egész csokorra való verset írtam össze egy pepita táblájú füzetben. Akkoriban folyt az angol-búr háború, s én Petofi-hangú versekben a búrokért lelkesedtem. A versírás ösztöne nem hagyott el: tizenhat-tizenhét éves koromban tánciskolai szerelem szólaltatott meg surun, s ezek a versek meg is jelentek az önképzokör Remény címu lapjában. A mohón felszívott Petofi-hatások után Reviczky édes mélabúja ejtett rabul. Elso nyomdafestéket látott versem (Emlékszik még a korhadt kerti padra...) errol a hatásról árulkodik. Akkor már tanárjelölt voltam - a vers az Egyetemi Lapokban jelent meg -, s volt tanáromnak, aki író is volt, meg-megmutattam verseimet. Komoly biztatást jelentett, hogy az Erdélyi Lapok címu folyóiratban közölte egyik versemet (Emberek).
De jött a kor lírai forradalma: Ady és a holnaposok két nagyváradi kötete. Utánzó nem lettem, de nem kerülhettem el a hatásukat. Tanárom kedvetlenül fogadta újabb verseimet (konzervatív irodalmi felfogása volt), s rövid bírálata egy idore elhallgattatott. Pedig nem is Ady-hatásokat éreztettek azok a versek, inkább Dutka Ákos és Juhász Gyula hatott akkor reám.
Azután jöttek az enyedi tanári évek, s jött a háború. Nevek cikluscímmel verseket írtam, melyekben elsirattam elesett tanártársaimat és diákjaimat. Ezt a ciklust azonban csak a feleségem ismerte, nem küldtem be folyóiratnak. Nem mondhatom, hogy az íróasztal fiókjának írtam, mert ilyen asztalom nem volt.
A háború utolsó évében volt egy irodalmi epizódom: az Új Erdély lendületes szerkesztoje, Szentimrei Jeno három versemet közölte. Írói nevem akkor jelent meg eloször vers alatt.
1919 nyarán meglátogattam a falut, ahol hintázgattam valamikor. Az idok komor hangulata egy öt versbol álló ciklust íratott velem, ezt a címet adtam neki: Falusi elégia. (Elso kötetem címadó verse lett késobb.) Hónapok teltek el, s a közben erosödni kezdo Erdélyi Szemle munkatársakat toborzott. Nagyenyedre is eljött a szerkesztoje. Ennek a folyóiratnak küldtem el a Falusi elégia ciklusát, s ha írói pályám kezdetérol beszélek, azt ettol az idotol számíthatom. A hintaritmustól közel harminc év ez az idobeli távolság. Ami rejtegetett versem volt, elokerült, és megjelent (mufordítások is), lelkem lendületet kapott a visszhangtól, s ez a lendület meghozta írói éveim legtermékenyebb korszakát. Világháború, vériszony, hazám sorsa, szenvedélyes természetjárás, görög tragédiák alakították a lelkemben azt, ami verssé lett. (Messze elmaradtak azok a játékos hintaversikék!)
Így kezdodött... Akkor még nem sejtettem, hogy polcomat mufordításaim kötetei fogják megtölteni. 1957-ben jelent meg Ábel füstje címu verseskötetem. Az út ide vezetett. Vezet-e tovább is - hetvenöt évvel a hátam mögött -, nem tudhatom.
Ars poetica? Nem tartom magam formalistának, de vallom, hogy a verset - ha egyáltalán maradandóvá teheto - a forma állítja meg az idoben. Önmegfigyelésem: hosszú pályafutásom folyamán formában, rímelésben egyre szigorúbbá lettem magammal szemben. Hinni szeretném, hogy magas életkorom sem lazított ezen a szigorúságon. Talán - nehéznek mondható életemen kívül - ez is oka annak, hogy annyi év alatt aránylag kevés eredeti munkát írtam. Benedek Marcell legújabb könyvében benne van az a bírálat, melyet az Ábel füstjérol írt, s abban ,,ars poeticámat” is megvilágítja.
Aki pedig egyfelvonásosomat, az Idahegyi pásztorokat látta vagy elolvasta, megláthatta benne az arcomat: a békeszereto, vértol iszonyodó humanista arcát.
Áprily Lajos
Teton
Kós Károlynak
Osz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: ,,Minden összeomlott...”
Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.
Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.
Idokbe látó, meztelen tetojén
tisztást vetett a bujdosó verofény.
Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor.
És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.
Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.
Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot
s tetoit, többet száznál és ezernél s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély...
(x)
Parajd, 1897
Rózsikáéknál mindig cseng az üllo.
A titokzatos, néma temeto
játszóhelyem.
Rengetegekbol suhog a Küküllo.
A rengeteg titkát is ismerem,
van egy kilences flóbert-fegyverem,
s jaj a madárnak, mely elém kerül.
S estefelé,
ha tízesztendos testem kimerül,
s a lámpafénytol bágyad már szemem,
kék szajkók úsznak át a lelkemen.
(x)
Marathon
Fanyar füstjét a langyos kékbe fújja
az áldozatra lobbant róna-gaz:
a perzsa Tél hadát rohamra gyúlva
ott lenn legyozte a görög Tavasz.
Itt fenn, ahol ritkul a fák borúja,
a fény egy holt rigóra sugaraz:
torzult nyakát a hus avarba fúrja,
reá a barka sárga port havaz.
Hogy lent a mámor harsonái szóltak,
száguldva szállt elso ünnep-heroldnak,
hol éber fák füleltek nesztelen,
s amint elérte fúlva és lobogva,
forró szívét a rengetegbe dobta
sistergo csóva-módra: Gyozelem!
(x)
Hóban
Az erdoszélen lopva róka jár,
s csapás végén havas bozótba fordul.
Mint holt kastélyon buvös mese-zár,
a hó a sí alatt halkan csikordul.
A köd mögül rekedten szól a ,,kár”,
jeges bajusszal ballag a favágó;
az útnál megváltó napokra vár
s vércseppeket hullajt a kecskerágó.
Felborzolt tollal ül a hím-pirók,
hózúzmarát szitál az ág le rája,
félálomban lát nyár-illúziót,
s olyankor szól althangú fuvolája.
(x)
Akarsz-e fényt?
Homály. A bimbós sombokor
ködpermetegben ázik.
Hozok egy ágat, vízbe tedd,
vázádban kivirágzik.
Pár nap, s kibontja szirmait,
mintha kénlánggal égne.
S a verandán szétsugaraz
a tavasz szokesége.
(x)