
Több esztendeje immár hagyományosan van egy lehet?ség vagy egy kitüntetett pillanat Kézdivásárhelyen képz?m?vészeink évi együttes tárlatára, egy kiemelt, kimerevített pillanat ezeknek az alkotóknak az életében és alkotói tevékenységében, amikor megáll, megállhat a kép vagy a szobor, vagy bármilyen alkotás mögött a cselekv? kéz, az alkotó megszusszan, feltekint, pihen?t tart, leteszi kicsit az ecsetet, a vés?t, a ceruzát vagy az egyéb munkaeszközt, s egy jeles ünnepünk kapcsán, ,,ürügyén” egy-két vagy akár több munkáját többeké, kollégáié mellett közszemlére bocsátja. Március 15. ez a szervez? ünnep, ez az a fókuszpont, amely köré szervez?dik ez a találkozó, amelynek kapcsán megmutatják magukat a m?vészek, betekintést engednek a m?helyükbe azáltal, hogy egy-egy újabb, esetleg még ki nem állított munkájukat közösen az érdekl?d? közönség elé bocsátják. Egy-két munka, m?alkotás önmagában még kevés volna a boldogsághoz, nem lenne, lehetne teljes egész, az alkotás folyamatából kimetszett, eleven, még meleg, még m?köd? rész csupán, amiben még csak sejtet?dnek, még csupán ígéretekként, lehet?ségekként vannak egy-egy nagyobb alkotói konstrukció, alkotói folyamat, egy-egy nagyobb, hosszabb, terjedelmesebb alkotói munkafázis paraméterei. És csupán sejthet?ek maguk a külön-külön, egymástól függetlenül létez?, egymástól függetlenül kereng? alkotói világok. Olyanok ezek, egy közismert hasonlattal élve, mint a külön-külön ragyogó csillagok, amelyek egymás fényét, ragyogását a maguk fényével, ragyogásával nem halványítják, hanem együttesen részesei, ugyanakkor alakítói ennek a csodálatos univerzumnak, ami a mi világunk, amelyben van szerencsénk élni.
Valahogy így próbáljuk meg elképzelni a jelen kiállított munkák anyagát is: fényükkel, ragyogásukkal, m?vészi értékükkel így, egymás mellett ezek a munkák, ez az egész együttes ezt a pompás m?vészi univerzumot gyarapítja. A helyi embernek egy-egy apró támpont, jelz?bója az itt kiállított egy-egy darab, a kíváncsiskodónak egy-egy apró jelzés, aki ugye igazából azt szeretné látni, hogy lássuk csak, mit csinálnak mostanában a helyiek, akikkel itt, egy városban élünk, vagy mit csinálnak azok, akiket a tavaly is itt láttunk a képeikkel, más városok, más helyek képz?m?vészei.
Maga az alkotás nem csupán csak az egyes darabok elkészítésére vonatkozik, hanem ezeknek a daraboknak a beillesztésére, beilleszkedésére egy szerves, organikus ciklusba vagy ciklusokba, amelyek aztán az illet? m?vész korszakait, legvégül pedig az egész életm?vét teszik ki majd. De az alkotás ez esetben a kiállítás alkotóelemeinek, a képeknek, fotóknak, szobroknak, rajzoknak az elrendezésére is vonatkoztatható, ahogy ezek a munkák egymás mellett, egymás fényében valamilyen szimbolikus jelent?séget kapnak éppen attól, hogy oda kerültek, ahova, azzal, ahogy feleselnek esetleg egymással, ahogy kiegészítik egymást, ahogy rímel az egyik a másikra, vagy ahogy továbbviszi az egyik a másik mondanivalóját, esetleg továbbgondoltatja azt.
Ahogy ráfordul a tárlatlátogató a keskeny lépcs?házból a kiállítóterem el?tti folyosóra, rögtön bal kéz fel?l Balázs István Kapujával találja szembe magát, ezzel a krétatechnikával készített furcsa reménykapuval, ahol a kapuformában lev? kesze-kusza vonalak, amelyek a kaput mintegy behálózzák, besatírozzák, jelzésszer?en a kiállítás terébe való belépést is szimbolizálhatja, azt a teret, amelyet - itt belépvén - bejárhat a tárlatlátogató, hogy felfedezze magának a nagyobb összefüggéseket, hogy belehelyezkedjen a munkák világába, s hogy visszatérvén, a kaput besatírozó keszekuszaságot fejében megvilágosodásszer? valami cserélje fel, talán hogy megértett, felfogott valamit az itt kiállított munkák üzeneteib?l. Erre a kapura rímeltethet? rögtön Vetró Bodoni Zsuzsa szintén Kapuk címet visel?, az Orbán Balázs-féle, a szejkefürd?i székely kapuk stilizált formáit idéz? alkotása, amely fokozatosságával - több kapun kell átlépni, áthaladni - a megismerés újabb és újabb stációinak lehet a szimbolizálója. De távolabbról az élet, a létünk különböz? kapuit is jelentheti.
Érdekes világok tárulnak fel a szemlél?d? számára a finom, hullámzó n?iség, a n?i lélek rezdüléseit, lágyságát, vidámságát, avagy súlyos, nyomasztó komorságát, feszültségeit kifejez? munkákon. Köll? Margit Els? lépésének barna-vörös akvarellje-pasztellje, Hervay Katalin vallásos tárgyú, ikonszer? Krisztusa, Máriája, ifjú Kosztándi Katalin Jelenség cím? textíliája, Simon Enik? stilizált népi motívumokat idéz? Rügyfakadása, Deák M. Ria gyapjúcsergéb?l készült, az örök virágzást, az életet, a szexust, a szépséget jelképez? óriási vörös rózsája és Vetró Bodoni Zsuzsa zenei hangulatokat ábrázoló, megörökít?, megejt? finomságú, lágyságú pasztellképei, a dallamszer? lágyság, kecsesség leképezései - mind valami nyugalmas, nyugodt, finoman n?ies princípium megtestesít?i. A biztonság, a menedéket nyújtó, menedéket adni tudó, a segít?, támogató, a megnyugtató érzések közvetít?i.
A bens? feszültségek, felcsapó, háborgó hullámok, hullámzások és viharok kifejez?je B. Hajdú Enik? Kompozíció cím?, kísérteties, lángolásszer? világfája, ágai között a Nappal, a Holddal, Jakabos Imola Tengere, annak kékes-zöldes áramlása, hullámzása a hullámok emberi izomkötegekre emlékeztet? alakjaival. Kosztándi B. Katalin jobbágykék tónusú Emlékezése, ahogy a falusi székely házak a kép fels? felében majdhogynem beleolvadnak, belehullámzanak valami természeti háborgásba, a fenti természeti formákba, szuggesztív, elemi bels? nyugtalanság kifejez?je, valami bels? feszültség, hullámzás, félelem kivetítése.
Az átmenetet az említett alkotások és a keményebb, férfiasabb tematikájú munkák között Vetró András Anyasága képezi, ennek a munkának lágyabb vonalai, íveltsége vagy a Hölgytorzó finom hajlításai vezetnek át egy darabosabb, keményebb, talán kegyetlenebb világlátás, világérzékelés tárgyaihoz. Sárosi B. Mátyás piranhája, avagy Pirániája magáért beszél, a kegyetlenül mindent felfaló, bekebelez? halfajta, bensejében egy külön vízi világgal és a hal fölött egyetlen szál deszkán egyensúlyozó, m?ugróra hasonlító emberrel. Sárosi Csaba Viharának bárkáival, rajtuk madáretet?re, ?rtoronyra hasonlító árbockosarakkal, a nap helyén kormánykerékkel, a megfeneklett, zátonyra futott hajó képével, szemben vele a viharban dacoló, büszke hajó kontrasztjával mindannyiunk létproblémáira fókuszál, élet és halál kérdéseire, a végs? dolgokra, mint ahogy hasonló végs? kérdésekre utal, a törékenységre, a forgandóságra a Hány teled jön még eléd cím? munkája is.
Vetró András több alkotással is jelen van itt, az említett Anyaságon és Hölgytorzón kívül több szobra, emlékplakettje (Bod Péter, K?rösi Csoma, Nagy Mózes, Batthyány, Brassai stb.) került kiállításra, amelyeken az ismert Vetró-motívumok jelennek meg más-más alakban és formában. A nemrégiben elhunyt háromszéki m?vésznek, Plugor Sándornak emléket állító szobra tulajdonképp egy grafikai önarckép térbeli ábrázolása. A m?vész feltartott, nyitott tenyerében Plugor legkedvencebb témái, ha úgy tetszik, múzsái is megjelennek: a n? és a ló képe. Egyfajta hommage mindenik ilyen el?d, nagyság szobra, f?hajtás és tisztelet el?ttük, ugyanakkor nagyjainknak emléket állító gesztus is. Érdekes vibráló kapcsolat jön létre Vetró felemelt kez? Plugor-szobra és Kosztándi Jen? mögötte elhelyezett, döbbenetes erej? és vizualitású munkája között, a sok-sok apró feltartott kézb?l megszerkesztett kompozíció amellett, hogy a tömeg óriási erejét, szédít?, örvényl?, már-már beszippantó hatását érzékelteti, az egység megtartó, összetartó erejét is szimbolizálja.
Hogy mi minden lehet az alapanyaga a képz?m?vész munkájának, annak csak a Fennvaló a megmondhatója, a hagyományosabb anyagok, formák, figuratív és nonfiguratív kompozíciók, technikák mellett jelen vannak kísérletibb jelleg?ek is. Vetró Barnabás számítógépes technikával készült, fotónegatív-szer? figurákkal hoz létre izgalmas alkotást. Míg Vargha Mihály a fába próbálja belelátni az általa kifejezni kívánt mondanivalót, amikor a figurát ötvözi a tárggyal, mintegy beleolvasztván a tárgyat a figurába (H?s, Erupció), addig Albert Levente szögekb?l formázza meg ’48-as emlékfelvételeit. Itt is jól harmonizál egymással, egymást er?síti Vargha Mihály sérült, furcsa szerzete az Albert Levente melléje állított, hasonló alakjaival. Kovács Géza ennél is tovább megy, amikor eredeti funkciójukat vesztett fémtárgyakat ragad ki az eredeti környezetükb?l, s ezeket társítva, némi beavatkozással, a tárgyakon végrehajtott apró módosításokkal hozza létre különös alakjait, fémszobrait. Így lesz az eredetileg valami más célra szolgáló fémtárgyakból m?vészi tett, cselekedet és m?vészi tárgy.
Fiatalok és id?sebbek, férfiak és n?i alkotók, mesterek és tanítványok, még kezd? szárnypróbálgatók, olyanok, akiknek a munkáin még kivehet?k, behatárolhatók bizonyos hatások, és a már a ,,hangjukat megtalált”, pályájuk delel?jén lev? m?vészek és igazi profik kerülnek egymás mellé a hasonló közös tárlatokon. És jó ez így, hiszen így lesz igazi, rangos megmérettetés egy-egy ilyen kiállítás a kezd?nek, és így lesz igazi büszkeségre okot adó lehet?ség a már befutott alkotónak, hiszen közvetlenül összevetheti, összemérheti munkáit a társaiéval, kezd?kével és haladókéval egyaránt. És az sem elhanyagolható érzés ilyenkor, ha a mester a maga alkotásai mellett láthatja a saját lábán már ügyesen megálló tanítványaiét is.
Lehet választani, sugallja az itt lev? munkák mindenike, nem er?ltetnek ránk semmit, csupán vannak, függenek a falakon, állnak a padlón kihívóan, és megszólítanak, s bennebb, saját terükbe, világukba invitálnak. Csak meg kell találni hozzájuk a kaput, a kulcsot, és máris beléphetünk. És máris teljesítették alkotók és alkotások a hivatásukat.
Fekete Vince