Ha végiggondoljuk a költ szó származását, egészen fennkölt eredményre jutunk. A madár költ, az ember pénzt költ, aki verset ír, az költ. Az általam ismert nyelvekben ezeket a fogalmakat még csak hangalaki hasonlóság sem köti össze.
Azt hiszem, a költeni szavunk, bár a keltezni régies alakjából - ,,költ Pesten az úrnak x.-ik évében” származik - megengedhetoen kapcsolható a madarak tavaszi párválasztását követo költéssel. Azzal a folyamattal, amelybol majd újabb dalnokai kelnek a tájnak.
,,Költo vagyok - mit érdekelne / engem a költészet maga?” - írja József Attila, s mert még eddig nem sikerült tudományosan megfejteni, hogy az emberi nem mely szerveire hat javítólag a poézis, magam is azon a véleményen vagyok, hogy a költészet egyezményes szemfényvesztés. Ritmusok, rímek, versformák, metrumok révén, sorokat cezúrával elválasztva, olyasmit közöl gúzsba kötve, amit amúgy is tudnunk kellene. A lényeg viszont az, hogy úgy mondja a költér, ha igazi poéta, ahogyan azt elotte senki sem tette.
A költészet aszfalton kopogó, sárban slattyogó anyanyelvünk sámfája. Iparkodik megtartatni mértékében a nyelvet, vigyázva, össze ne menjen, tyúkszemes kifejezések létrejöttét akadályozza, vasárnapiasra fényezi feledett szavainkat, mint parasztember vasárnap a csizmáját.
Ha már a költ származását boncolgattam, akkor azt is megtehetem, hogy azt mondjam a mindenben ok-okozatot keresoknek: a prózai nyelvhez viszonyítva a vers eredetét, a dal elsobbségét vagy másodlagosságát, azaz a tyúk vagy a tojás elobbeni teremtését keresni lényegtelen. Csak egy dolog biztos: hogy elobb volt az ige, aztán lon a frázis…
A költészet és a legemelkedettebb köznapi beszéd, a szónokok szövegírói által kiagyalt hatásos fordulatok között éppen ez a különbség. Az igazi költészet bibliai értelemben vett IGE, míg az emelvényekrol nyakunkba zúdított szöveg, az maga a frázis, olykor a hallgatóság tiszta gondolataira terhelt parafrázis.
Ha politikus költot idéz, még akkor is, ha szájam íze szerinti az, amit elotte mondott, kezdek nem hinni neki. Gyanakvás fog el. Miért mond verset, idézetet, hiszen az a mindennapi politikum által teremtett helyzetben csak epithetum ornans, díszíto jelzo lehet. Rosszabb esetben pedig szellemi csalás, mint a betyár fordítva felkötött bocskora, hogy a nyomok arra vezessenek, ahonnan elindult, s ne oda, ahová érkezni akar.
A költészet os-magában: dal. Himnusz és sirató, altató vagy táncra csábító.
Az elso dalt talán a szél hárfája, a tenger zúgása, ikerített szavak zsongása szülte. Menetelések, tehercipelések, gyógyító emberek ráolvasását kíséro titkos szövegek ritmikája lehetett a vers dédszüloje.
A sámán… Ó, ez a szó, amelyrol nyelvbol élo tudósok - nyelv-vészek kimondták, hogy a Kamcsatka Csendes-óceán környékén élo tunguzoktól származik. Azok a tunguzok gajdolták varázsénekeiket olyan hangosan, hogy ide hallatszott (megnevezésükkel egyetemben: sámán) a Kárpát-medencéig.
Gajdolni… Tetszenek tudni, ki használta eloször ezt a szót?
Széchényi és Wesselényi angliai útja után terjedt el ez a szó, az itáliai ciceronénak, az idegenvezetonek angol nevébol, a minduntalan, szemtelenül is vezetni akaró guide vásári kikiáltókat megszégyeníto szövegelését nevezték el gajdolásnak, s alkalmazták a magyarul szátyárkodókra. A gajdolókra.
És ha már gajdoltam egyet, sámánkodni is fogok, mert ez a szó még a 19. században is ismeretlen a magyar nyelvben, s az amerikai szlengben csaló embert jelentett. Annak tartották a síppal-dobbal gyógyító indián varázslókat…
Akkor én most sámánként gajdolok a költészetrol egy keveset.
A magyar költészet furcsa állatorvosi lova az e nyelvet beszéloknek. Mindenfajta népbetegségünket végigkövethetjük benne, s ha az ember kiélte nyavalyákat kereso hajlamait, rá kell jönnie, hogy valami mintha hiányozna a mai verselok fegyvertárából.
A harcias, politikai verselés.
Az átmenet, a rendszerváltozás nem szült Türtáioszokat, akik hosi halálba dalolnák a nemzetet. Az mintha a mai sámánok ünnepi gajdolásába menekedett volna, s mintha a nyelv muvelt dalnokai tartanának a hangos, meggondolatlan szótól, s mintha az órákig tartó orációk korában visszatérne a költészet a muvészetnek abba a régiójába, ahol a vers nem közönséget akar, csupáncsak az egyén lelkének akar megszólítója lenni.
El lehet képzelni, de hinni nem lehet egy olyan költeményben, egy olyan zseniben, aki ma a Nemzeti Múzeum lépcsojérol valami olyasmit tudna versben elmondani a magyarságnak, amelyre százhatvan év múlva is kegyelettel, sot, mi több, vérpezsdítoen gondolnának majd az utódok.
Ha egy társasjátékban valakitol azt kérik, hogy mondjon gyorsan három nevet a magyar irodalomból, akkor az esetek kilencven százalékában azt a választ hallhatjuk, amit belénk sulykolt az iskola: Petofi, Ady, József Attila. Még véletlenségbol sem az hangzik el, hogy Jókai, Mikszáth, Móricz…
Hogy miért?
Valamikor, ifjúságom hajnalán kitaláltam azt, hogy ,,akkor Jókai Mór kiállt a Múzeum lépcsojére, fölolvasta a regényét, s ezzel kezdetét vette a forradalom…”
Nincs olyan eszement fiatalember, aki szerelmének jázminillatos, teliholdas éjszakán Monte Cristo grófját szavalná - összes kötetét megállás nélkül, vagy szerelmi hevületében ellitániázná a Háború és béke néhány ezer oldalát.
De verset, azt igen, az talán még nem ment ki divatból.
Próza és vers…
Járt már a kezemben olyan, másoktól szerzett könyv, többnyire regény, amelyben aláhúztak gondolatokat. De verset igazából csak teljes terjedelmében szabad idézni, különben úgy járunk, mint azzal a fél évszázados csalással, amelyet iskolákban jelmondatként, a rádióban mottóként használtak, s amely így csonkítva egészen mást jelent, mint aminek József Attila szánta: ,,Ne légy szeles, bár munkádon más keres, dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Így hangzik a teljes vers, de az ötéves tervhez jobban illett a csonkított változat.
Csak most veszem észre, hogy mennyire szellemi alultáplált vagyok. Tervet írok prodzsekt helyett, oly régies vagyok, mint Petofi, akinek nem adatott meg, hogy Füstbe ment prodzsekttel álljon elo.
A költészetrol gajdolok, arról a szövegformáról, amelyben megvalósíthatatlan az, hogy ,,üzemünk filozófiájáról” beszéljen a költo, mint ahogy azt teszi, arról szövegel a vécécsészegyáros. A költészetrol gajdolok, amelyben nem talált fészekre az a rengeteg töltelékszó és kifejezés, amellyel gyengeelméju szónokok szédítenek.
(Istenkém, miért nem olvasom azt egy szonettben, hogy ,,a puding próbája”…, miért nem írt Nagy László ,,sikerélményt”, Kányádi ,,paradigmaváltást” a verseibe?) Miért, miért?
Mert a vers a nyelv lelkiismerete. Nem pudingja, nem filozófiája, nem sikerélménye, s nincs szüksége paradigmaváltásra, s ha ismét idéznem kell József Attilát, születésnapján, a magyar költészet napján, hát idemásolom: ,,Kertemben nyílik a leveles dohány, a líra logika, és nem tudomány.”
A költészet (n)apja a logika diadala.
Vári Attila