
A szovjet hadifogságról 1990-ig beszélni sem volt ajánlatos, mert sértette a szovjet-magyar barátságot, ezért a hadifogsággal foglalkozó könyvek csak a rendszerváltást követoen jelenthettek meg. Ekkor már számos dokumentumfilm is foglalkozott az elhurcoltak sorsával. Az utóbbi tizenhét esztendoben több tucat visszaemlékezés is napvilágot látott. Romániában a Szemtanú könyvek sorozat elso kötete Ferencz Imre szerkesztésében jelent meg 1997-ben Történetek a fogságból címmel, és hatvan székely hadifogoly emlékeit tartalmazza. Nálunk, Kézdiszéken is akadtak olyan volt hadifoglyok, akik megírták kálváriájukat. Közéjük tartozik a kézdiszentléleki Ráduly Béla, akinek Törhetetlen hittel címet viselo visszaemlékezéseit az Ambrózia Kiadó jelentette meg 2005-ben. Ezt megelozoen Gocz József veterán sepsiszentgyörgyi frontharcos könyve a 3006 év hadifogságban (Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy) alapmunkának számít, háromszéki viszonylatban egyedülálló a maga nemében. A szerzo Kovászna megye minden egyes településérol összesítette a második világháborúban frontot és hadifogságot megjárt háromszéki férfiak személyi adatait, mégpedig székenként, ezeken belül pedig helységenként. A magyar honvédség központi irattárának parancsnoka által közzétett adatok alapján összeállított munkájának eredeti iratanyagát a Székely Nemzeti Múzeumban helyezte letétbe. 108 helységben 1544 nevet talált, olyanokat, akik összesen 3006 év hadifogságot szenvedtek. Innen ered a kötet címe. Könyvében 770 kézdiszéki volt hadifogoly neve, születési éve, frontszolgálatának és hadifogságának idotartama is szerepel.
Megjelenés elott álló könyvemben kizárólag kézdiszéki volt hadifoglyok visszaemlékezéseit gyujtöttem össze. Napjainkban sajnos, már egyre kevesebben vannak, akik tanúi voltak az emberiség történelme eme gyászos korszakának, és túlélték a sztálini lágereket. A visszaemlékezok egytol egyig a nyolcvanadik életévüket is betöltötték, a legidosebb kilencvenhét éves. A gyujtomunkához 2006 szeptemberében fogtam hozzá Bereckben, majd öt hónapon keresztül végigjártam Felso-Háromszék valamennyi települését, ahol tizenkilenc faluból és Kézdivásárhelyrol a Szovjetunióban raboskodó negyven volt hadifogoly visszaemlékezését rögzítettem. Alább részlet olvasható a készülo könyvbol.
Iochom István
A kokorevkai lágerben
Kovács Vince kézdiszentléleki volt hadifogoly visszaemlékezései
Bakaélet
1919. július 19-én születtem Kézdiszentléleken. Itt jártam ki a négy elemi osztályt, majd a négy gimnáziumi osztályt Kézdivásárhelyen folytattam. Amíg el nem vittek katonának, gazdálkodással foglalkoztam. 1940-ben rukkoltam be a magyar hadseregbe Gyergyószentmiklóson a 9-es határvadász dandárhíradó századhoz. Mint rádiós kezdtem a bakaéletet. Három évig voltam tényleges katona, mivel a muszakiaknál három év volt a szolgálati ido. 1942-ben szereltem le, és Budapestre kerültem a pénzügyi altiszti iskolába. Hat hónapig voltam ott, majd kihelyeztek Kobányára, ahol a sörgyárnál dolgoztam. Ott kaptam kézbe a sasbehívót, hogy negyvennyolc órán belül jelentkezzem a csapattestemnél. Jelentkeztem Gyergyószentmiklóson, és azt a parancsot kaptam, hogy áthelyeztek Besztercére a 33-as határvadász századhoz. Itt már rajparancsnok, csapatvezeto voltam. Onnan kerültem a frontra. Oláhszentgyörgynél vettem részt eloször a harcokban. Onnan visszafelé vonultunk állandóan Bukovina felé, áthaladtunk az egyik székely falun, ha jól emlékszem, Józseffalván keresztül. A Tiszán át Magyarországra kerültünk. Nekünk azt mondták a tisztjeink, hogy harcvonalrövidítést csinálunk, ameddig csak vonultunk vissza, mindig ezt hallottuk.
Fogságban
1945-ben az osztrákokhoz kerültünk, ahol május 9-én Graz mellett, Abstal községben estem fogságba. Azt hazudták nekünk, hogy ne széledjünk szét, mert hamarosan megkapjuk a menetlevelet, és mindenki hazamegy a saját országába. Nekünk az elosztó központ Bukarest lesz - mondták. Közbe lágerbe tettek vagy három napig, majd áthoztak Magyarországra. Pápán vagoníroztak be, és hoztak át Romániába, Râmnicu Saratra, ahol ismét osztályozáson estünk át. A gyengéket és betegeket kiválogatták, a többiek velem együtt ismét vagonokba kerültek. Oroszországba vittek, Brjansk tartományba, a falut úgy hívták, hogy Kokorevka. Oda lágeroztak be vagy négyszázunkat. Tíz napig tartott az utazásunk. A vagonokból nem engedtek le, de menet közben voltak helyek, ahol megállt a szerelvény, s akkor kinyitották a lelakatolt ajtókat, és szelloztettek. Nem lehetett megszökni, mivel az orök nagyon vigyáztak ránk. Ételt keveset adtak, szárított kenyeret és árpakását ettünk. Vizet egy vederrel adtak naponta negyvennégy személynek.
A kokorevkai lágerben
Kézdiszentlélekrol még egy cimborám volt, Pászka Imre, de o már nem él. Kézdivásárhelyrol, Sepsiszentgyörgyrol is voltak velem a lágerben, de sorra elmentek a túlvilágra, már csak én élek a kokorevkai volt foglyok közül. Munkacsoportokra osztottak be, én az építokhöz, ácsmunkára kerültem, mások erdei munkára, a fakitermeléshez, mások a terheléshez vagy a furésztelepre kerültek. A lágerben a foglyul ejtett németeket felakasztották, az akasztófákat én is láttam. A magyar hadifoglyokon kívül más nemzetiséguek is voltak velünk a szovjet fogságban. A kokorevkai lágerben négyszázan voltunk, amikor én is odakerültem, és legalább százan haltak meg a négyszázból. Éjszakánként két-három társam hunyt el. Volt velünk egy magyarországi orvos, aki nagyon sajnálta a fogolytársait, mindig hullt a könnye, és mondotta, hogy tudna a szerencsétleneken segíteni, ha volna gyógyszere. Bajtársaim zöme végelgyengülésben halt meg. Amikor az orvos reggel jelentette a lágerparancsnoknak, hogy az éjszaka folyamán ennyi és ennyi fogoly halt meg, az orosz azt mondta neki, hogy legalább tíz kellett volna meghaljon, és nem csak egy-ketto. Így szerettek minket az oroszok a lágerben. Nekem a foglalkozásom a civil életben nem az ácsság volt, itthon mezei munkát végeztem. A lágerben nem akart senki az ácsokhoz menni. Le volt égve majdnem az egész tartomány, házakat kellett építeni. Kijelöltek egy utcasort, ahová apró, 5x10-es faházakat kellett építeni. Azért sem jelentkeztek az emberek, mert attól féltek, hogy ha felszámolják a lágert, az ácsokat nem fogják elengedni. Volt egy sárfalvi cipész is velem, Ferencz Albert, aki építészmérnöknek adta ki magát. Az oroszok azt mondták, hogy bizonyítsa be, hogy mérnök. Nála volt egy képeslap a kantai gimnáziumról, amit elovett és megmutatta, hogy o építtette három esztendo alatt. Kérdezték tole, hogy a gimnázium építésénél még volt-e vele valaki. A ,,mérnök úr” azt mondta az oroszoknak, hogy én az o keze alatt tanultam meg az ácsságot. Így lett belolem ács egyik napról a másikra. Kettonkre maradt az építocsoport összeállítása. A ,,mérnök úr” írni sem tudott, nemhogy építkezni. Én írtam, amit kellett. Szerencsénkre a gyergyóiak valódi szakemberek voltak, akik értették az ácsmunkát. Orosz részrol is volt egy munkavezeto, de az építkezéshez o is csak annyit értett, mint én és a ,,mérnök úr”. Hogy a gyergyóiaknak ne tunjön fel, hogy én nem értek az ácsmunkához, mindig megkérdeztem oket, hogy képzelték el a kivitelezést, amihez azt mondtam, én is pontosan így képzeltem el. A négy év alatt nagyon sok házat építettünk, szám szerint már nem is tudom, hányat, de nagyon sokat felhúztunk. Kezdtem oroszul megtanulni, ezért kilépot is kaptam, kimehettem a falucskába. Az anyagot, deszkát, lécet, és ami még kellett, én igényeltem a néptanácstól. Az oroszoknak nagyon tetszett a munkánk, meg voltak elégedve velünk.
Kutyahús ebédre
A lágerben gyenge volt az étel, igaz, naponta hatvan deka kenyeret adtak fejenként, de az sárkenyér volt, amit tepsiben sütöttek, de duvadt széjjel, nem lehetett szeletelni. Reggelire köleslevest, köleskásalevest adtak, délben valami pityókalevest kaptunk, este sokszor azt kaptuk, ami az ebédtol megmaradt. Hoztak a lágerbe egy vagon megnyúzott kutyát. Nem volt fejük, farkuk, és a lábuk is le volt vágva. Nekünk azt mondták, hogy juhok, de mi megismertük a kutyákat. Ládákban jég között voltak lefagyasztva. Nyár volt, júliusban meleg volt, folyt ki a levük a ládákból. A kutyahús megérkezéséig tíz deka volt a fejadag, amit azután felemeltek tizenöt dekára, mert a kutyák kezdtek büdösödni, és ezért meg kellett enni sürgosen a kutyahúst. Nem volt, mit tenni, megettük a kutyákat, hiába mondtuk, hogy mi eddig ilyesmit nem ettünk, azt mondta a lágerparancsnok, hogy az olaszok a macskát és a csigát is megeszik, mi se válogassunk. Egy hónap alatt megettük a vagon kutyát. Azután halat hoztak, apró, öt-tíz centiseket, amiket belestol ettünk meg. Deszkabarakkokban éltünk 1947-ig, amikor fenyorönkökbol házakat építtettek velünk. Naponta nyolc órát dolgoztunk. Az ébreszto reggel hat órakor volt. Én a tíz beosztottammal a lágeren kívül dolgoztam, s ebédelni nem mindennap mentünk vissza a lágerbe, ezért savanyított káposztát kaptunk kenyérrel. Akkor már csoportparancsnok voltam. Az én csoportomban foleg gyergyóiak - szárhegyiek, alfalusiak - voltak. Az orségben orosz nok is voltak, akik kegyetlenebbek voltak a férfiaknál, szöktettek, zavartak egész nap ide-oda. Minden csoport mellett volt egy-két orosz or. Tetu, az sok volt, tetuvel tele voltunk. Fertotlenítettek is a hadifogságom harmadik évében, de addig szörnyu volt. Ahogy tudtuk, megpróbáltuk kiirtani, de nagyon sok volt. Foleg a civilek töltöttek meg minket rendszeresen tetvekkel. Mindig azt hallottuk, hogy hamarosan megyünk haza. Aki nem volt lágerben, nem élte meg, az el sem hiszi, mi mindenen mentünk keresztül.
Élmény a fogságból
Egy erdészházat építettünk az erdo szélén. Egyszer érkezik egy alak, és kérdezi, hogy ki a csoportvezeto. Eloálltam. Mondja nekem oroszul, arról lenne szó, hogy fáj a foga X-nek. Az utolsó szót nem értette egyikünk sem, azt gondoltuk, hogy a feleségét hívják úgy, és neki kell kihúzni a fogát. Kérdezte, hogy van-e fogorvos közöttünk. Egy kolozsvári postás jelentkezett, hogy o ért a foghúzáshoz. Megkérdeztük az orosztól, hogy mit fizet a foghúzásért. Egy fél kenyeret ígért, mi egy egészet kértünk. Kétkilós volt egy egész kenyér. Végül is megegyeztünk, és vele mentünk. Kérdezték tole, hogy van-e neki harapófogója. Mondta, hogy van. Ahogy mentünk, egyezkedtünk, hogy legyen a foghúzás. Megegyeztünk abban, hogy egyikünk megfogja a fejét, amíg a fogorvossá eloléptetett postás kihúzza a fehérnép fogát. Amikor mondtuk az orosz nonek, hogy üljön le, és nyissa ki nagyra a száját, akkor derült ki, hogy nem róla, hanem a malacról van szó, annak fáj a foga. A malacnak farkasfoga volt mindkét oldalon. Mindkét farkasfogát kihúzta fogóval, visított is a malac kegyetlenül. Azt mondtuk az orosznak, hogy két-három napig csak savanyú tejet adjon a malacnak enni. Megkaptuk a kenyeret, és visszamentünk a munkahelyünkre. A malac a két napot sem érte meg, megdöglött. Mi közben a kenyeret megettük. Egyszer csak érkezik a pasas, kezében egy méteresnyi léccel. Mérges volt nagyon, mondta, hogy megdöglött a malaca. Szidott kegyetlenül a malac miatt. Mondtuk neki, hogy vegyen egy másik malacot. Addig mondtunk neki, hogy nagy mérgesen elment.
A szabadulás
1948. november 7-én engedtek el, amikor Sztálin parancsára felszámolták a lágerünket, mivel teljesítettük a kiszabott normát. 1945. május 9-tol voltam hadifogoly, ami kereken 1278 napot jelent. Minket elengedtek, de volt közöttünk pár volt magyar csendor, akiket még ott tartottak. A lágerbol a százhúsz kg-os kemény emberek a fele súllyal mentek haza. Foksányig hoztak vagonokban, ahol még tíz napot töltöttünk, amíg egy másik lágerbol is megérkeztek a volt hadifoglyok. Engem kapusnak tettek egy román or mellé. Menetlevelet adtak, s vonattal jöttem haza. A négy évre fejenként száz-száz lejt kaptunk. Hazakerülésem után a ,,mérnök úr” a Luka László pénzügyminiszter által építtetett, Brassót Bereckkel összeköto muút építési munkálataihoz hívott, ahol o munkavezeto volt a nyujtódi szakaszon. Oroszországban építészi oklevelet kapott. Nem mentem. Én itthon maradtam gazdálkodni...
(x)