
A székelyek eredetérol és megtelepedésérol
A székelyek történetét a megtepeledéstol az 1918-as hatalomváltozásig próbáljuk nyomon követni. Csatlakozva Szádeczky Kardoss Lajosnak, a székely történelem mindmáig egyik legkiválóbb kutatójának ahhoz a véleményéhez, hogy egy nemzet életében nem az eredet kérdése a legfontosabb, hanem az, hogy miféle szerepet játszott a történelem színpadán, az eredetkérdést könyvem bevezetojeként csak érintem. Úgyszintén a megtelepedés kérdését is. Nagy hangsúlyt helyezek viszont a székelység történelmi szerepére.
A székelyek eredetének kérdése századok óta foglalkoztatja a történészeket, értheto, hogy a róla szóló irodalom szinte áttekinthetetlenül gazdag, szerteágazó és ellentmondásos. Sokan megoldhatatlannak, rejtélynek tartják ezt a kérdést, legalábbis addig, amíg nem készülnek el a megfelelo régészeti, nyelvjárástörténeti, topográfiai feltárások.
A székelyek származásával kapcsolatban számos elmélet jött létre, amelyeket négy fobb irányzat szerint csoportosíthatunk: az elso irányzat szerint a székelyek osei a hunok voltak, a második a magyarsághoz csatlakozott rokonnépnek tartja a székelyt, a harmadikhoz azokat az elméleteket sorolhatjuk, amelyek szerint a székelyek eredetileg is magyarok. Végül foglalkoznunk kell a ,,kettos honfoglalás” kapcsán felvetett eredetkérdéssel. Lássuk ezeket valamivel részletesebben.
A középkori krónikákra támaszkodó történetirodalomban és az egész magyar köztudatban századokon át szilárdan élt az a hit, hogy a székelyek Attila hunjainak maradványai. III. Béla király névtelen jegyzoje, Anonymus 1200 táján, de a honfoglalás korára vonatkoztatva írta, hogy amikor a Körös folyó vidékén tartózkodó székelyek, kik elobb Attila király népe voltak, meghallották, hogy Ösbo hadat szándékozik indítani Mén-Marót bihari vezér ellen, ,,békés szándékkal elibe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sot, Ösbo serege elott elso hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba.”
A Névtelen Jegyzo szerint tehát a székelyek Pannóniában csatlakoztak a magyar honfoglalókhoz, s egyik vezérükkel indultak Erdély felé.
Egy másik, 13. századi jelentos krónikaíró, Kézai Simon úgy tudta, hogy a hunok maradványai, a székelyek a Kárpát-medencében, az ismeretlen Csigla mezején éltek, s ,,mikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire, s miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak, de nem Pannónia síkságán, hanem a blakokkal együtt a végek hegyeiben nyertek osztályrészt”.
Egyes vélemények szerint Csigla-mezo az erdélyi Mezoségen vagy éppen Csíkban lehetett.
A hun származás híve volt a székely történelem és kultúra nagy kutatója, Orbán Balázs is, aki azt tényként kezelte, s egyes székelyföldi, különösen udvarhelyszéki helynevekben (Rika-erdo, Budvár, Hun árka, Zéta vára stb.) századokon át fennmaradt hun hagyományt látott. A neves erdélyi történészek közül többen: Nagyajtai Kovács István, Jakab Elek és Kováry László szintén a hun származás mellett szálltak síkra. A hun hagyomány követoi tehát egyöntetuen azon a véleményen voltak, hogy a székelység a magyar honfoglalás elott már Erdélyben lakó nép volt. Itt jegyezzük meg, hogy a székelység többsége ma sem szívesen mond le a hun származás hagyományáról.
A hun származás elmélete mindaddig erosen tarthatta magát, amíg a történetírás behatóbb kritika nélkül elfogadta a középkori krónikák állításait. A források kritikai elemzése azonban megváltoztatta ezt a helyzetet, s a bizonyosság helyét a kételkedés, sot, a tagadás foglalta el. Különösen a neves nyelvésznek, Hunfalvy Pálnak az 1870-es években történt fellépése váltott ki nagy visszhangot. O megbízhatatlan történeti forrásnak tartotta a krónikákat, s velük együtt elvetette a hun származás hagyományát. Azt állította, hogy a hun monda mese, s ,,mesénél nem egyéb a székelyek hun eredete is”.
Hunfalvy egyedüli meghatározónak a nyelvi bizonyítékokat tartotta, és széltében hirdette, hogy ,,a székelyek nyelve tökéletesen az, mi a magyar”, attól semmi lényeges dologban nem különbözik. És ettol kezdve nem volt nehéz arra a következtetésre jutnia, hogy a ,,székelyek a magyar nyelvnek teljes históriai fejlettsége után innen, Magyarországbul telepítodtek át a keleti határra”. Hunfalvy Pálnak a Magyarország ethnográfiája címu, 1876-ban megjelent munkájából idéztük a fenti sorokat és okfejtést. Elmélete természetesen nagy vitát váltott ki szakmai körökben.
A vita arról folyt, hogy a székely más származású, külön népegyéniség, vagy teljesen magyar, s hogy korábban betelepült-e a végleges lakhelyére, vagy királyi telepítés. A székely név jelentése is máig vita tárgyát képezi.
Voltak olyan szerzok, akik a székelyek nevét foglalkozást jelento szóként értelmezték: szerintük határort, harcost, favágót, sot, helyi (székbeli) lakost is jelenthetett. Ennek azonban ellentmond az, hogy a 12-14. századi források a székely nevet sohasem említették foglalkozást jelento nevekkel együtt, viszont e szó írásbeli elofordulása óta már népnevet jelöl, hiszen a 13-14. századi krónikák többször besenyo, kun, oláh népnevek mellett említik. S az, hogy a magyaroktól is megkülönböztették (Ungari et Siculi), azt is mutatja, hogy a székelyt nem tartották teljesen azonosnak a magyarral. Többen török eredetunek vélik a ,,székely” szót, s jelentése szerintük: ,,herceg törzse, a herceg népe”.
Ami pedig a letelepedés vagy betelepítés kérdését illeti, a történészek többsége korábban elvetette a királyi telepítés elméletét, mert azt semmiféle hiteles forrás, adat nem bizonyítja. Írásos dokumentumok maradtak fenn a szászok betelepítésérol, a kunok befogadásáról, de annak, hogy a székely telepített nép lett volna, semmi nyoma nem maradt fenn. Egyébként a székelység történeti tudata mindig tiltakozott a telepítési teória ellen, s önmagát osfoglalóként határozta meg. A mai kutatás inkább úgy látja, hogy a székelyeket is a magyar királyság telepítette a Déli- és a Keleti-Kárpát-kanyarba határorzés céljából.
Mialatt a hun hagyomány, illetve a magyar származás hívei érvek és ellenérvek tömegeit vonultatták fel saját álláspontjuk bizonyítására, megszületett a ,,csatlakozott nép” elmélete. A kiváló történetíró, Pauler Gyula, megváltoztatva korábbi nézetét, amely szerint a székelyek tulajdonképpen egyik magyar törzs ivadékai, a 19. század végén már azt állította, hogy a székelyek oseit a honfoglalást megelozo korban, a magyarokhoz csatlakozó kazárok-kabarok között kell keresni. Ez az elmélet azóta is erosen tartja magát, s több történész napjainkban is kitart mellette. Régebbi s ma is többektol támogatott az az elmélet is, hogy a székelység a volgai bolgár-török, eszkil népcsoport egyik törzsébol szakadt ki, s még a kelet-európai sztyeppéken csatlakozott a magyarokhoz, neve is az eszkil vagy eszekel névbol ered. Eredendoen Kristó Gyula szerint lovasnomádok voltak, de már a 9-10. század fordulóján rátérhettek a letelepült állattenyészto életmódra. Kristó Gyula nem zárta ki annak a lehetoségét, hogy maguk a bolgárokból kiváló székelyek orizték meg az Attilától, vagyis a hunoktól való származás tudatát. Ha ez így van, akkor a hun származás tudata nem a német krónikákból került át a hun-magyar krónikába (amint számos forráskritika tartja), hanem megorzött hagyomány is lehetett.
A nyelvészek után a történészek többsége sem fogadta el a hun származásnak a krónikák által megfogalmazott eredeti állítását, mely szerint a székelyek az Attila halála után szétszóródó hunok egyenes maradványai lennének. De jeles történészek, például Hómán Bálint, a hun-török rokonság lehetoségét nem vetették el. Ez a lehetoség benne van mind a ,,csatlakozott nép”, mind a ,,kettos honfoglalás” elméletében.
A ,,csatlakozott nép” elmélete arra a történeti tényre támaszkodik, hogy a sztyeppei ,,törökös” népeknél a késobb csatlakozott nép képezte a befogadó nép haderejének elo-, illetve utóvédjét, tehát a legveszélyesebb feladatokat kellett ellátnia. Márpedig a székelységnek bizonyítottan ilyen szerepe volt a magyar hadban. Ha a székely nem csatlakozott nép, hanem már eredetileg is a magyarság egyenrangú része lett volna, mi okon osztottak ki számára olyan feladatot, mint a csatlakozott besenyoknek, akikkel együtt elovédként harcolt az 1116-i olsavai s az 1146-i Lajta menti csatákban. Semmit sem változtat a dolog lényegén, hogy az említett csatákban a Magyarország nyugati vidékén élo székelyek vettek részt. Mivel tudjuk, hogy az Erdélybe vonuló székely had is a magyar honfoglalás elott járt, a székelység török ,,csatlakozott nép” voltát továbbra sem zárja ki a kutatás - részint Györffy György - a származási elméletek közül.
Magyarországon a székelyek a mosoni, pozsonyi részeken, továbbá az Orségben és az Orvidéken, a Temes-Alduna térségében, Bihar megyében éltek. Érdekes kérdés, hogy az itt élo magyarok nyelvjárásában (vagy nyelvi anyagában) ,,sok olyan reliktum van, ami csak a székelységnél figyelheto meg” - írja Benko Loránd. Eszerint a magyarországi s erdélyi székelység közti nyelvjárási megfelelések vagy hasonlóságok a korábbi együttélésre utalnak, s feltehetoen valamikor - talán a 10. században - a honfoglalás folyamán szakadtak el egymástól. Valószínu, hogy a nyugati tömbökbol kiszakadók nyomultak elore keleti irányba. László Gyula ennek ellentmondva úgy véli, hogy a nyugati határvidékre inkább az egységes székely tömbbol telepítették a határoröket. A magyar eredet híveinek eros érve az, hogy amióta a kérdés nyomon követheto, a székelység magyar nyelvet beszélt. A nyelvi anyagot a székelység magyar eredetének hívei dönto bizonyítékként kezelik. Benko Loránd szerint a török vagy hun eredetelmélet azért nem állja meg a helyét, mert nyelvjárási alapon megállapítható, hogy a székelyek a magyarság különbözo rétegeibol szervezett ,,határor csoport voltak”, bár ebbe belekerülhettek esetenként besenyok, és csatlakozott kabarok is. De bizonyosan ezt sem tudjuk. Közismert, hogy a székelység a magyar nép s nemzet részének vallja magát, de nem szívesen mondana le a székely történeti hagyományról sem.
Egyed Ákos