
Rúgtuk a vagon oldalát, és kértük a vizet
Csurulya Ferenc, Kézdiszárazpatak
Katonaélet az árkászoknál
Tizennégyen mentünk a Kászonokba. Ott volt a zászlóalj Kászonfeltíz alsó felében. Jelentkeztünk Dobai Gyula századosnál. A szállásunk Fehér Janinál volt, úgy hívták az illetot. Mondta a százados a szakaszvezetonek, hogy kell neki egy legény. Engem választott a kapitány. Jó dolgom volt mellette. Kászonból, amikor letelt a gyakorlati idoszak, visszajöttünk Ojtozba. Volt egy üres lakás, ahol megszálltunk. Éjszaka arra ébredtünk, hogy Herzsából lonek minket. Szerencsére nem találtak el. Másnap este összepakoltunk, és kijöttünk a Mogyorós-tetore, ahol sátrakban töltöttük az éjszakát. Másnap mozgott a föld alattunk, olyan lövöldözés volt mindkét oldalról. Visszavittek a Kászonokba, de ott már szét volt verve minden. A szekerek az úton mentek, mi Polyánon keresztül rövidítettünk, gyalogosan mentünk át a hegyeken. Jakabfalvára éjszaka érkeztem meg, engem kerékpárral eloreküldtek. Taszítottam magam mellett a rossz biciklit. Felküldtek a Szalutáriszra, mivel az oroszok bekerítették a zászlóaljat. Elindultunk. A borvíznél én behengeredtem a fenyok alá, és elaludtam. Arra ébredtem meg, hogy süt a nap. Mi lesz velem, ha eltévedek? - kérdeztem magamban. Szerencsére utolértem a századomat. Hívatott a százados, és azzal bízott meg, hogy az én parancsnokságom alatt kísérjek le a Katrosába tizennégy málhás lovat, két szekeret, és menjen velem a hírvivo, a felderíto tizedes, ahol megvárjuk oket, amíg ok harcolnak. Lejöttünk a Katrosába, megálltunk pihenni. Egyszer kiadták a parancsot, hogy indulás lefelé. Én nem akartam elindulni, én más parancsot kaptam. Jöttek a GH-s tisztek, és mondták, hogy induljunk. Feltettük a málhát a szekérre, és elindultunk. Egy orosz katona kezdett loni minket, vele volt még két jakabfalvi ember. Viszonoztuk mi is a lövéseket. Az orosz elszaladt a patakon keresztül, és elmenekült. A két jakabfalvinak elege volt, jól megverték oket, hogy átálltak az oroszok oldalára. Megérkeztünk a szülofalumhoz. A kertek végénél hazaszaladtam. Meglátott két szomszéd gyermek, hogy hazamentem. Mindenkinek újságolták, hogy láttak engem a puskával. Lefeküdtem a csurben, mert nem volt otthon senki. Közben anyám hazajött. Keveset maradtam, elindultam vissza a csapatomhoz, de nem mentem vissza, hanem a nagynénémnél a sarjúba feküdtem le. Egy hétig voltam otthon. Molnár Imre volt akkor Kézdiszárazpatakon a pap. Az a hír járta, hogy az oroszokat visszaszorították, harapófogóban vannak. Ilyen hírek hallatán úgy döntöttem, hogy visszamegyek a csapatomhoz, mert ha nem, végem lesz. A Katrosába mentem vissza, és jelentkeztem a századosomnál. Elhajtott. Otthonról édesanyám felpakolt étellel. Odamentem az asztalokhoz, és kitettem minden ételt, amit a bajtársaim hamar eltüntettek. A százados ott üldögélt egy fa tövében. Ismét hívott, és mondta: Csurulya, nem gondol rám, két napja semmit sem ettem. Százados úr hajtott el, ezek pedig mindent megettek - válaszoltam neki. Fel kellett mennünk az erodön feljebb a hegyre, mert az oroszok lotték az erodbelieket. El kellett hajtani oket. Négy nap múlva mondtam a századosnak, hogy a fele századot vissza kellene venni, hogy valamit szunnyadjanak a futóárokban. Ki kell állítani melléjük négy vagy öt ort - javasoltam. Én is ort álltam. Volt egy oroszfalvi, Benke Jeno, o is velem állt ort még két másik katonával. Jeno nem hagyott békémet, hogy menjünk, és nézzünk körül a környéken. Hiába mondtam neki, hogy ne menjünk, meggyozött, s így a bokrok között egyszer csak a muszkák bekerítettek. Voltak vagy ötvenen. 1944 szeptember elejét mutatott a naptár.
1922. április 24-én születtem Kézdiszárazpatakon. 1943 oszén vonultam be katonának, ide, Kézdivásárhelyre kerültem az árkászokhoz. A bíróság melletti mostani Petofi-iskola régi épületében katonáskodtam, ahol akkor kaszárnya volt. Elvittek tisztesiskolába 1944. január 7-én a Gyimesekbe. Az iskola parancsnoka addig járt, amíg elintézte, hogy az iskolát helyezzék át Tölgyesre. Gyimesfelsolokról gyalog mentünk Tölgyesre teljes felszereléssel a Békás-szoroson keresztül. Ott voltunk április 28-ig. Csúf iskolaparancsnokunk volt, Józsa Lászlónak hívták. Úgy féltünk tole, mint az ördögtol. Egy kicsi ember volt, de nagyon rossz. Amikor kihallgatást tartott, és valaki egyszer leejtette a földre a tölténytáskáját, az három napi fogdát kapott. Nagyon féltünk tole. Amikor gyakorlatoztunk, nekifuttatott egy hegyoldalnak, s amikor felértünk volna, elkiáltotta magát, hogy üljünk le. Hogy ültünk volna le a meredek lejton? Elokapta a pisztolyát, és belott közénk. Zsidó Gyárfásnak Kézdivásárhelyrol éppen a lába közé lott. Gyafi elfehéredett félelmében. Felfuttatta a katonákat a Gyírott ko nevu hegycsúcsra, s amikor felértünk volna, megfújatta a kürtöt, hogy menjünk vissza sorakozni. Én az erdoben megvártam, amíg hozzám értek, és akkor csatlakoztam hozzájuk lefelé. Tölgyesen négy zászlóaljtól voltunk, a 26-osoktól, 32-esektol, 21-esektol és 24-esektol. A 21-esektol volt egy szakaszvezeto, akinek nem tetszett sem az én, sem pedig a Gyafi pofalemeze. Mindig kitalált valamit, hogy bosszantson. Belefektetett a sárba. Amikor felsorakoztunk, megfagyott rajtunk a ruha. Április 28-án búcsúbankettet szervezett nekünk, és sajnálkozott, hogy a május hónapot már nem töltjük együtt, mivel embert akart faragni belolünk. Egyik részünk felzúgott, hogy inkább a frontra megyünk, mint magával maradjunk. Aznap visszahoztak Kézdivásárhelyre, ahol elosztottak szerteszéjjel. Mivel a laktanyákban nem volt, falukra osztottak el. Én Bereckbe kerültem az árkászokhoz, onnan Ojtozba vittek futóárkokat javítani. A helybeliek hordták az ágat, mi pedig befontuk. Én Sósmezon feljebb, a Dióskertnél voltam. Habár elsoéves voltam, de mivel tisztesiskolát végeztem, megtettek parancsnoknak. Volt velünk egy zászlós, Sirokinak hívták, mocsok, duvadt szemu ember volt, etette velünk a földet. Edd meg az anyaföldet, a kurva istenedet! - kiabálta közben nekünk. Egyszer mondta: Ide figyeljen, Csurulya, elmennek maguk tigristanfolyamra Kászonba. Azt válaszoltam neki, hogy ahová egyszer kell, muszáj menni, mert ez benne van a katonaéletben.
Oroszok fogságában
Amikor Jeno odakapott a pisztolytokjához, a muszkák géppisztollyal szíven lotték. Hármunkat a muszkák elfogtak, és Jakabfalván keresztül a Fehérko-borvízig vittek, ahol egy pincébe zártak be. Ott voltunk szinte két hétig, amíg meg nem telt a pince némettel és magyarral. Lefeküdni sem lehetett, olyan sár volt ott. Ételt háromnaponta adtak egyszer. Volt egy orosz katona, kirgiz lehetett, olyan kutyaszeme volt, annak annyira megtetszettem, hogy mindennap, amíg ort állt, kihívott a pincébol. Az Akloson és az Úz völgyén keresztül kísértek bennünket. Eleget mondtam a kirgiznek, hogy engedjen el, még éjszaka is annyira vigyázott rám, hogy nem lehetett elszökni. Voltunk vagy százan. Aknavásárra vittek. Azelott ott német kórház volt, amit az oroszok lágerré alakítottak át. Ott eleget próbálkoztam bekerülni az egészségügyiekhez, de nem volt üres hely, nem tudtam ott maradni. Mondta nekem egy cigány, hogy valahogy menjünk ki az utcára, és vegyüljünk a cigányok közé. Kimentünk a lágerbol, gond nélkül kijutottunk, de az ott lakók nem akartak civil ruhát adni. Másnap reggelig egy kertben voltunk, és visszamentünk a lágerbe. Nem mertünk megszökni. Aznap vittek Bákóba. Ott már ezernél is többen voltunk hadifoglyok. Elvették a lábbelimet, jó bakancsom volt. Hogy ne legyek mezítláb, a szemétben kerestem magamnak egy rossz orosz csizmát. Dróttal felkötöztem a lábamra, és úgy menegettem. Akiknek nem volt semmi a lábukon, azok nem tudtak tovább menni, és ezért ott, az út szélén meglotték oket. Romanba vittek a nagy kaszárnyába. Nem volt ivóvíz, hordókban hordták a vizet. Együtt voltam egy szentlélekivel, Miklós Ágostonnal, aki késobb Kézdivásárhelyen milicista lett, bellérember volt, o szerezte be az élelmet számunkra a civilektol. Foztünk magunknak. Egyszer elindultunk Ágostonnal azzal a céllal, hogy megszökünk. A kukoricásban több meglott foglyot láttunk. Egy éjszaka kint maradtunk a kukoricásban, de nem mertünk megszökni, hanem másnap a vízhordókkal visszamentünk a lágerbe. Megbeszéltük, hogy két nap múlva ismét megpróbálunk megszökni. Igen ám, de erre már nem kerülhetett sor, mert felsorakoztattak, és bevagoníroztak. Hat hétig vittek. Nagyon megtetvesedtünk. Egy hétig vizet sem adtak. Mindennap apró, sós halat kaptunk kásával, s az is nagyon sós volt. Szomjasak voltunk a sok sós haltól. Rúgtuk a vagon oldalát, és kértük a vizet, de nem adtak. - Vodu, vodu, vodu nádá! - kiabáltuk oroszul, de fel sem vették. Egyszerre nem lehetett lefeküdni, ülve, térdelve töltöttük a napot. Negyvenöten voltunk egy kisebb vagonban. Öt cigány is volt velünk. Ok és egy magyar Moszkva közelében megszöktek. Az orök nem vették észre. Amikor hazajöttem, itthon találkoztam az egyik cigánnyal. Elfogták oket, de szerencséjük volt, mert Moszkvában maradhattak. Élve kerültek haza. Minket az Északi-tenger partjára, Arhangelszkbe vittek.
Négy év Arhangelszkben és Dombaszban
Negyvenkilósan érkeztünk meg a lágerbe. 1944 karácsonyán az élelmezési brigádhoz osztottak be. Egy hetven kilogrammos liszteszsákot hatan cipeltünk, annyira le voltunk gyengülve. Daczó Jánossal voltam egy helyen, o szárazpataki volt. A vérhas és a nagy hideg miatt nagyon sokan meghaltak. Egy csernátonival bevittük Jánost a gyengélkedobe, mert o is vérhast kapott. Többet nem hallottunk róla a következo év májusáig. 1945. április elsején a románokat hazaengedték. Voltak vagy háromszázan. Egyszer látok egy magas embert a sor végén. János volt. Élt. A foglyokból ort csináltak. Vékásoknak hívták oket. Daczó oda került, így nem kellett dolgoznia. Az NKVS-ek rendszeresen ,,meggyóntattak”. Hamar megtanultam oroszul. Minden harmadik hónapban adtak egy-egy levelezolapot, amire lehetett pár sort írni. Csak jót lehetett írni, meg volt mondva, hogy mit lehet írni. Megcenzúrázták a lapokat. 1947 oszén az a parancs érkezett, hogy kétezer embert a dombaszi szénbányába kell vinni. Egy székelyudvarhelyivel, Miklós nevuvel elhatároztuk, hogy mi is jelentkezünk, mivel Alhangelszkben nagyon hideg volt, általában 45 fokos hideget mértek. Nyáron a nap alig sütött, a tél augusztus közepétol májusig is eltartott. A nyár alig két hónapig tartott. Arhangelszkbol tíz vagy tizenkét napig utaztunk Dombaszig. Dombaszba nem a bányába kerültünk, hanem brigádosnak az építészethez. Házakat építettünk, illetve javítottunk. Norma szerint kaptuk az ételt. A mesterrel mindennap összevesztem, mivel csak az ácsoknak írt be 110 százalékot, a többieknek csupán 50-70 százalék közötti normát írt be. Vettem egy ceruzát és egy vasból kivert kést, és kijavítottam százon felülre a teljesítményünket. Miklós a bányába került. Hívott engem is a szénbányába, mondta, hogy még fizetést is adnak. Jelentkeztem a bányába, de nem akartak elengedni. Elmentem az orosz lágerparancsnokhoz, s mondtam neki, hogy hová szeretnék kerülni. Egy évig dolgoztam a bányában. Három váltásban nyolc-nyolc órát dolgoztunk. Szép pénzt kerestem, nyolcszáz rubelt is kaptam. Olyan is volt, aki 1200 rubelt is megkeresett. Az oroszoknak kevesebbet adtak, legtöbben 380 rubelt kaptak. Az orosz mestert Alekszejnek hívták. O nekem Szását mondott, nem tudták kimondani a Ferencet. Kantin volt a láger udvarán, ahol el lehetett költeni a pénzt, kenyeret és szalámit vásároltunk magunknak. A lágerben tilos volt a szeszesital-fogyasztás. Mi italt vásároltunk magunknak, és este ittunk s énekeltünk. Egyszer elfogyott a pálinkánk. Kellett volna még egy kevés. Megegyeztünk az orosz századossal, hogy o is kap belole, ha elintézi, hogy kimehessünk a városba italt venni. A kapunál o veszekedett a kapussal, mi addig kimentünk a városba. Visszafelé jövet ismét veszekedett egyet az orrel. Visszalopakodtunk, és neki is adtunk az italból. Utolsó napig dolgoztunk, tudtuk, hogy másnap indulunk haza. Volt velem egy gelencei és egy kovásznai suszter. Csináltak nekem akkor éjszaka egy pár borcsizmát. Jó volt, mert valami rossz cipoben kellett volna hazajönnöm. Krasznalucs városban szálltunk vonatra. 1948. október 16-án engedtek szabadon. Priccseket szereltek a vagonokba. A városba is ki lehetett menni szabadon. Az utazás hazafelé már rövidebb volt, két hétig sem tartott. Jászvásárnál léptük át a román határt. Ott is ki lehetett menni a városba körülnézni. Foksányba vittek. Ott fertotlenítettek, megfürödhettünk. Hívtak a bajtársaim, hogy menjek velük Magyarországra, de én nem is akartam errol hallani, mikor itthon két idos szülom élt. Alig vártam, hogy megláthassam oket. Brassóból Sepsiszentgyörgyig jöttünk egy másik vonattal, majd Kézdiszentlélekig a berecki vonattal jöttem, onnan pedig gyalog indultam haza. Az állomáson várt a testvérem. Nagy volt az öröm itthon. Négy évig és egy hónapig voltam szovjet fogságban. 1948. október 28-án értem haza.
Részlet Iochom István készülo könyvébol