
Emlékezik Esztány Sándor, Bereck
El kell menni katonának
1924. április 9-én születtem Bereckben. A második világháborúban a magyar hadseregben sorkatonaként szolgáltam, Désen az utászoknál rukkoltam be 1943-ban 19 évesen, és a Rózsahegyen képeztek ki. Minket tulajdonképpen úgy vittek el katonának, hogy egyéves kiképzés után leszerelnek, de akkor a Don-kanyaron már keresztüljöttek a muszka csapatok, ezért lehoztak Sepsiszentgyörgyre, és szétosztottak, kit ide, kit oda. Mi vagy hatvanöten a 10-es utász zászlóaljhoz kerültünk, ott emberhiány volt, s így velünk pótolták fel oket. Mint utászok aknatelepítéssel, robbantásokkal foglalkoztunk. Hidat, vasutat robbantottunk fel, mindent, ami az utunkba került. Szükséghidakat is építettünk a meglévo rendes hidak mellé, mivel azok aknázva voltak. Ilyen hidat építettünk Sárospatakon a Bodrog folyón keresztül.
Elore fenn voltunk Galíciában, oda vittek partizánvadászatra, és nem a harctérre. A front mögött voltunk. Ott minden civil partizán volt. Mi nem bántottuk oket, és ok sem minket. Azt a parancsot kaptuk, hogy ne lojük oket, mert ok sem fognak ránk loni. 1944 oszén Nagykárolyon, Veszprémen, Gyöngyösön, Egeren keresztül vonultunk Budapestre, s amikor éppen odaértünk, azelott egy fél órával robbantották fel a Lánchidat. Akkor már mentették a Dunába esett gépkocsikat, mivel a robbantáskor teljes volt a forgalom a hídon. A viszony a magyar és a német katonák között jó volt, nem létezett közöttünk konfliktus. Székesfehérváron vettem részt a harcokban. Ott minket bekerítettek a muszkák, de sikerült onnan kitörni. Székesfehérvár mellett sebesültem meg, s a szekszárdi kórházba kerültem, ahol kb. két hétig feküdtem, amíg a gránátszilánkokat kiszedték az oldalamból és a hátsó felembol. Magyaróvár mellett Bezenye községben (Gyor-Moson-Sopron megye északnyugati csücskében, az osztrák?szlovák?magyar hármas határnál, Mosonmagyaróvár és Rajka között fekvo, magyarok és horvátok lakta település. Horvát neve Bizonja ? I. I. megjegyzése) értem utol a zászlóaljamat, és csatlakoztam hozzájuk. A Pest környékiek szerre elszöktek, de mi, székelyek helyben maradtunk. Balatonföldvárra, majd Zircre kerültünk. Zircen egy hetet töltöttem egy Bodnár nevu családnál. Nagyon jól fogadtak minket, hárman laktunk náluk.
A muszkák fogságában
Onnan továbbmentünk, engem a Marosszombathely melletti Muraközi erdoben fogtak el. A németek visszatartottak aknamezot telepíteni, s addig ok tovább vonultak. A mi fegyverzetünk aknavetobol, golyószóróból és karabélyból állt. Amikor a muszkák bekerítettek, az elso kérdésük az volt, hol vannak a tisztjeink. Mi a bunker felé mutattunk, ahová visszavonultak. Ok is fogságba estek. Fegyvereinket a völgybe, ahova tereltek, egy csomóba leraktuk. Felsorakoztattak, és egy közeli tanyára kísértek. Megszökhettünk volna, mert a kerítés elég kezdetleges volt, de hová mehettünk volna? A tanyáról Dombóvárra vittek, ahol három szerelvénybe bevagoníroztak, és elindítottak Baja irányába. A német repülogépek megtámadták a szerelvényt, valószínu, azt hitték, hogy fegyverutánpótlást szállít a szovjet csapatoknak. Nagyon sokan meghaltak vagy megsebesültek közülünk. Baján kivagoníroztak, és ismét lágerbe kerültünk egy hétig. Onnan Râmnicu Saratra vittek, ahol ismét két hétig lágerben voltunk. Amikor összeállítottak egy-egy szerelvényt, indították is a Szovjetunió felé. Jómagam és szerencsétlen sorstársaim az indulástól számított tizennegyedik nap után érkeztünk meg a Szovjetunióba. Nem Szibériába vittek, de közel lehettünk hozzá. Megérkezésünkkor szabályosan kihulltunk a vagonokból. A két hét alatt naponta egyszer kaptunk húsz deka szárított kenyeret és egy kortynyi vizet. Azt sem mindig, legtöbbször vizet sem adtak. A vagonból tizennégy napig nem engedtek leszállni. El lehet képzelni azt a buzt, ami ott volt.
Lágerélet
Megérkezésünk után négy órával - annyi idot hagytak pihenni - összefogózkodva, egymást támogatva menegettünk be az elso lágerbe. Azért elso, mert hadifogságom ideje alatt a Dombasz vidékén összesen három lágerben voltam. A láger valamikor az ottani uradalom disznóhizlaldája lehetett. Oda szerelték fel a háromemeletes deszkapriccseket. Megkezdodött a munkára való beosztás. A kaja nagyon gyenge volt, csak reggelit és ebédet adtak, vacsorát sohasem kaptunk. Egy jó hónap múlva kezdett javulni az étel, de így is gyenge maradt, ha például krumplileves volt, azt úgy ittunk meg, mint a teát, az alját pedig kenyérre kentük, az volt a második fogás. Tetuvilág volt... Annyi volt a tetu, a ruhát nem lehetett felismerni, hogy milyen szövet: német, orosz vagy magyar. Ha valaki most azt mondja a másiknak, hogy a tetuk egyenek meg, az nem tudja, hogy mit beszél. Mi a borünkön tapasztaltuk a tetuvilágot, amit soha senkinek nem kívánok. Borzasztó érzés, amikor a tetu kiszívja az ember vérét. A legtöbben ott haltak meg, naponta tizenöt-húszan költöztek át a túlvilágra. A halottakat teljesen meztelenül, közös gödörbe földelték el. Mély gödröt sem lehetett ásni, hiszen meg volt fagyva a föld. Az elso lágerbe beütött a tífusz - a táborlakók fele meghalt -, ezért 1946 tavaszán átszállítottak egy másik lágerbe, ahol három hétig orvosi megfigyelés alatt voltam. A tetuktol is kipucoltak minket. A lágerben sok örömben, vidámságban nem volt részünk, a legnagyobb öröm akkor ért, amikor a Pravda újságból felolvasták, hogy a következo péntektol minden héten kétszer tyúklevest fogunk kapni. Nem hazudtak. Egy nagy kazánba beledobtak öt tyúkot, s abból olyan leves fott, hogy húst csak nagyítóval, ha találtunk benne. A harmadik lágerben vasúti sínfákat készítettünk, mi vágtuk ki méretre, és raktuk is le azokat. Harminchatan dolgoztunk a vasútépíto csoportban. Ipari vágányt építettünk. A láger közelében nem volt település. A hadifoglyok föld alatti bunkerekben háltak. Itt tetu ugyan nem volt, de poloska annál több. Az ellátásunk semmit sem változott, ugyanolyan gyenge volt, mint az elso lágerben. Végelgyengülést kaptam. Jelentkeztem a betegszobában, ahol rögtön be is fektettek, de öt napig senki nem jött felém, hogy megvizsgáljon. Csak az ételt kaptam, orvosi ellátást nem. Volt egy orosz, magyar és német orvosokból álló bizottság, amely engem is megvizsgált, de gyógyszert nem adtak, nem is volt szükségem rá, nekem inkább jobb ételre lett volna szükségem. A betegszobában egy kicsit feljavított kaját kaptunk, a barna kenyér helyett fehéret adtak. A fejadag nem változott, de a fehér kenyér csak jobb volt.
A lágerrel szemben egy nagy tó volt, olyasmi, mint a Szent Anna-tó. Oda kiengedtek mosakodni, tisztálkodni vasárnaponként. Persze, orizet alatt voltunk. A második lágerben én már negyedosztályos munkás voltam. Az elso és második osztályúak teljes munkanormát végeztek, a harmadosztályúak csak fél normát, a negyedosztályúak pedig semmit. A tó partján álltam, és néztem a vizet, hátha meglátnék egy halat. Odajött hozzám egy ember beszélgetni. Kérdezte, hogy hová való vagyok. Mondtam neki, hogy berecki. O azt mondta, hogy sepsiszentgyörgyi, Krausz Jenonek hívják, és pékmester. Elbeszélgettünk. Mielott elváltunk, azt mondta, hogy mutassam meg neki, melyik körzetben vagyok, s amikor jön és szólít, menjek utána. Így is történt, reggel hat órakor odajött, és felköltött. A tisztnek mondott valamit, amit még nem értettem meg, mert akkor keveset tudtam oroszul. Vele mentem egy föld alatti bunkerbe, ahol a pékség volt két kemencével. Bemutatott a társainak, egy németnek, majd azt mondta nekem, hogy van a nappali váltásban két magyar, aki megmondja nekem, hogy mi lesz a dolgom. Otthagyott. A pékek két váltásban tizenkét-tizenkét órát dolgoztak. Volt egy angyalföldi pék, Grenicser Róbertnek hívták, nem felejtem el a nevét, ügyes ember volt, aki megmondta, hogy mit kell elvégeznem, rám hárult a sepregetés, a portörlés stb. Azt is mondta, hogy a megkezdett kenyérbol annyit ehetek, amennyit csak akarok, de vigyázzak, nehogy bélcsavarodást kapjak. A pékségben jó életem volt. Az erom is visszajött. Látták, hogy nem vagyok kapzsi ember, megbíztak bennem. Az étel is most már jobbacska volt. Odaálltam, és segítettem nekik kovászolni, tésztát kavarni. Engedték, hogy csináljam. Egyszer az egyik péknek megjött a papírja, hogy megy haza. Zsidó volt, a nagybátyja elintézte, hogy engedjék haza. Kellett helyébe egy másik pék, s így lettem én pék egyik napról a másikra. Péket faragtak belolem. Minden hónapban orvosi vizsgára kellett jelentkeznünk. A második lágerben egy évet és két hónapot voltam. Következett a harmadik és egyben az utolsó láger. Amikor átvittek, megint azt mondták, hogy megyünk haza, de ismét hazudtak nekünk. A harmadik láger egy hatalmas területen feküdt, és többféle gyár is volt ott. Öntöde is volt Martin-kemencékkel. A németek nyolcszáz téglát készítettek, mi, magyarok pedig ezerkétszázat egy nap alatt. Megint lebetegedtem, és ismét a kórházban kötöttem ki. Egyszer érkezik egy írnok, és mondja, hogy aki a nevét hallja, az szedje össze a holmiját, és menjen ki, mert a szerelvény várja, a lágert felszámolják. A láger lakói már be voltak vagonírozva. Nem akartuk elhinni, mert annyit hülyítettek addig. Velem együtt tizenketten kerültünk a kórháznak berendezett vasúti kocsiba. Volt velem egy madéfalvi, Ferencz Jóskának hívták, akinek az elso lágerben nott egy kelés a hóna alá. Kimutötték. Hiába mondta, hogy kelés volt, az oroszok ráfogták, hogy SS volt. Ot nem engedték haza velünk, hanem, ha jól emlékszem, bányába vitték. Volt a vagonban egy szanitéc, aki közeledve a határhoz minden gyógyszert, kötszert szétosztott közöttünk. A három láger közül az utolsóban volt a legjobb életem, tisztaság és rend volt, a kaja és az orvosi ellátás is jobb volt.
Szabadulás
Jászvásáron keresztül jöttünk egészen Foksányig, ahová 1948. október 5-e körül érkeztünk meg. Még vagy két hetet töltöttünk Foksányban, majd menetlevéllel útnak eresztettek. Én jöttem a legmesszebbre. Egy ojtozi bajtársammal, Andorkó Gézával indultam haza. O két évvel ezelott meghalt. Az útra élelemmel is felpakoltak. Sepsiszentgyörgyig jöttünk egy vonattal, majd átültünk a ,,berecki gyorsra”. 1948. október 25-én reggel érkeztem haza Bereckbe. Összesen három évet, hat hónapot és hat napot voltam orosz fogságban. Ennyit ismertek el hivatalosan, de az én számításaim szerint legalább négy évet voltam hadifogoly. Innen, Bereckbol rajtam kívül egyetlen volt hadifogoly él még, Imre Domokos, aki egy másik lágerben majdnem annyit volt fogságban, mint én.
Iochom István