
Emlékezik Kocsis Lajos, Csernáton
Bakaéveim
és fogságba esésem története
1921. január 30-án születtem Csernátonban. 1942. október 26-án Gyergyótölgyesen rukkoltam be a magyar hadseregbe. Mivel az ottani kaszárnyában nem fogadtak, visszahoztak Borszékre. Ott voltunk két hónapig, s onnan a felso-háromszékieket Kézdivásárhelyre, az árkász századhoz hozták. Ott szolgáltam két évet. A kaszárnyánk a mostani bíróság mellett, a Petofi-iskola régi épületében volt. Kézdivásárhelyrol a világháború miatt kihelyeztek ide-oda, erre-arra hordoztak. Maros megyébe kerültem, Bordosra, ahol a zsidók össze voltak gyujtve munkatáborba. Itt egy családnál volt szállásom, a férj Galíciában szolgált. Az asszony a két lányával lakott a házban. Nagy gazdaság volt, muraközi lovakat tartottak. Ha már a nyakukon voltam, gondoltam, segítek a gazdaságban. Kora reggel felkeltem, és elláttam az állatokat. Nagy borospincéjük is volt, vederszámra vittem a bajtársaimnak a bort. A gelencei Lázár János volt a szakaszvezetom. Mellettük fontuk a lövészárkoknak szükséges sövényt. Egy egész nyáron ott voltam. Onnan visszahoztak Kézdivásárhelyre, aztán 1944 augusztusában kikerültem a frontra. Ojtozba, majd Sósmezore vittek, ahol egy robbantószázadhoz osztottak be. Az utak szélén voltak az aknakutak, be voltak aknázva, csak élesíteni kellett, hogy az út szakadjon le, és a muszkák ne tudjanak elorehaladni. Mi Sósmezon voltunk, az oroszok pedig bejöttek Ozsdola felol. Megindultunk Sósmezorol Bereck felé, de Bereckben már bent voltak az oroszok. Ki kellett kerülni oket, Lemhény, Szárazpatak érintésével a hegyeken keresztül mentünk a Kászon völgyén át Csíkszereda felé. Amikor Csíkszeredába beértünk, az oroszok már ott is bent voltak. Onnan elindultunk Maros megyébe, ahol Üvegcsur és Idecspatak környékén három hétig állóharcba keveredtünk az oroszokkal. Egy hétig a fronton voltam, majd bevittek Marosvécsre, aztán visszavittek megint a frontra, és ismét Marosvécsre kerültünk rövid ideig. Marosvécsrol elindítottak, és hamarosan, 1944 októberében a muszkák fogságába estem a Beszterce-Naszód megyei Betlenben. Négy-ötezer hadifoglyot kísértek onnan az oroszok a földvári lágerbe. Román és német is volt közöttünk. Minden tíz méterre orosz or állt. Idos emberek voltak. Gyalog hoztak, én félmezítláb voltam, az egyik orosz levette a lábamról a síbakancsot, s nekem adta az o rossz bakancsát. Az egyiknek le volt jove a talpa. Egyik nap az egyik, másik nap a másik lábamra húztam fel a jó bakancsot.
Az orosz tiszt rosszféle ember volt. Marosvásárhelyen egy idos bácsi hajtott egy fiatal lovat a szekérben. Megállította, a lovat kifogta a szekérbol, s kicserélte az o öreg lovával. Kardlappal nyírt minket a sorba, és kiáltotta, hogy ötösével maradjunk. Csak ötösével tudtak számolni. Balavásár mellett az út szélén közvetlenül egy legalább öt méter mély téglaveto gödör volt. Ott a csikó beszökött az orosszal, s mind a ketten ott maradtak, a csikó megdöglött, s a rosszféle orosz tiszt is kilehelte a lelkét. Amikor haladtunk keresztül Bordoson, az asszony, akinél elozoleg laktam, egy nagy kenyérrel és egy csomaggal várt a kapuban. Az orosz or megengedte, hogy átadja nekem a csomagot. Szétosztottam az élelmet a társaimnak. Földvárra vittek. Nem is mentünk be az épületbe, mert rengeteg volt a poloska. Az udvaron maradtam. Meg akartam szökni, mind az járt a fejemben, de nem ismerve a terepet, nem mertem elindulni, pedig lett volna alkalmam megszökni. Két nap után, november elsején bevagoníroztak. Voltunk vagy hatezren a szerelvényen. Irány a Szovjetunió. Ukrajnán vittek keresztül, ott hegyes a vidék, a vonat csak lassan tudott haladni. Az egyik vagon alját a rabok kivágták, és mind megszöktek. Az oroszok csak a következo állomáson vették észre, hogy üres a vagon. A mi vagonunkba is felszállt egy orosz egy karóval a kezében, és számolni kezdett minket, s közben jó nagyokat vágott ránk. Engem már az elso percben letapodtak. Egy ötventonnás kocsiba hatvan fogoly volt begyúrva. Mikor végigszámolt, visszafelé kezdett számolni, gondoltam ismét kapok egy adag verést. Szerencsére másodszor megúsztam. Tizenöt nap alatt nem adtak enni, többet ki se nyitották a vagon ajtóját. Tizenöt nap után borsókonzervet adtak fel a vagonokba. Vizet sem adtak, a zúzmarát vakartuk le a vagon oldaláról. A halottakat egy más vagonba rakták át, s amikor megérkeztünk a lágerbe, ott temették el oket, hogy legyen meg a létszám.
A lágerben
December elsején érkeztünk meg a magnitogorszki lágerbe. Három napig a vagonokban tartottak, nem volt téli ruhánk, mezítláb voltunk. Miután adtak téli ruházatot, csak akkor vittek a barakkokba, ahol a tetu vagonszámra volt. Mindkét hónom alól marokszámra vettem ki a tetut. 1945 tavaszáig a tetu és a poloska evett meg. Ételt naponta egyszer adtak, nem gyoztek fozni hétezer embernek. Nyáron labodát adtak, egy külön brigád szedte a labodát a mezon, majd vitték a konyhára, ahol összeszecskálták, majd beletették az ételünkbe. A káposzta, a pityóka héjasan, a cukorrépa és a murok volt az alapételünk. A pityóka, a murok, a répa télen teljesen meg volt fagyva, a silógödörbol vették ki, és vitték a konyhára. Tíz perc múlva megvolt az étel. Egy német bemondó szólt, mikor ki menjen ebédelni vagy a cukor fejadagot átvenni. Kéthetente orvosi vizit volt. Amint valaki felerosödött, máris munkára küldték. Én egy darabig hatodik kategóriás voltam, majd egyes lettem. Beosztottak az orosz nok mellé öt-hatemeletes blokkokat építeni. Az egyik kemény, orosz fehérnépet Marucának hívták, o rakta kívül a falat zsinórral, és belülrol tettem a téglákat, szidott is ezért eleget, de nem értettem, hogy mit mond. Raktam, ahogy tudtam, horgasan, görbén. Amit délelott raktam, az délutánra mind ledolt, nem kötött a tégla. Szidott engem oroszul. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok ételt. Még egyszer megmutatta, hogy kell falazni, raktam én is, odajött, és már elégedett volt a munkámmal. Mind mondta nekem oroszul, hogy ocsiny kharaso roboti. Nagyon jól dolgozol, így kell dolgozni. Az orosz nok internálva voltak. Kilencszáz kilométeres körzetben mind internáltak voltak. Az Urál folyón innen van Magnitogorszk, az Urálon túl már Ázsia. Szibéria. Európában laktunk és Ázsiában dolgoztunk. A lágerbol vittek át az Urálon a vasolvasztó kemencékhez. Télen a jégen jártunk keresztül, négyméteres volt a vastagsága a 35 fokos hidegben. Egy ido után kivettek onnan. Jöttek az egyik kolhozból azzal, hogy kell húsz ember a kolhozba. Én együtt voltam Makó Bélával, o is csernátoni volt. Még velem volt Csernátonból Ráduly Miklós, de o elottem hazajött. Bulárka János, Nagyoláh Károly és Fehér Ferenc volt még velem abban a lágerben innen Csernátonból, de ok már elhunytak. Jelentkeztünk mindketten, hogy legyünk szabadabbak, ne kísérjenek naponta szuronyos puskával. Már akkor jól értettem oroszul, ezért megtettek brigádosnak, és pirivoc (tolmács) is lettem. A kolhozban szénát hordtunk olyan távolságra, mint ide Sepsiszentgyörgy. Reggel öt órakor keltünk, és éjszaka egy órakor feküdtünk le. Ökrös szánokkal hordtuk a szénát. A következo év tavasza is a kolhozban ért. Ha a foglyok nem értettek meg valamit, vagy nem azt csinálták, amit nekik kiadtak, az oroszok mindig engem szólítottak, hogy tolmácsoljak. Kértem a társaimat, hogy dolgozzanak többet, és szivarazzanak kevesebbet, hogy engem ne szidjanak értük. Megemberelték magukat, és délutánra elvégezték a kiszabott munkát. Az orosz nagyon elégedett volt. Már egy telet és egy egész nyarat voltunk ott. A négy év alatt, amíg ott voltam, a kilencezer fogolyból háromezer maradt életben, a többiek ott pusztultak el. Eljött az ido, hogy minket is haza kellett volna szállítaniuk, mert minket Gheorghiu-Dej hadisarcként adott az oroszoknak. Minket, erdélyi magyarokat. Elég az, hogy kimentünk a kolhozba, s amíg mindent be nem takarítottunk, nem vittek vissza a lágerbe. Október elsején kerültünk vissza.
Hazafelé és újra itthon
Délben vagonokba ültettek, és mentünk még felfelé Cseljabinszkbe, egy másik gyujtolágerbe érkeztünk. Minket nem vittek be az ottani lágerbe, hanem odatettek fozokazánokat szerelni a vagonokba. Volt velem egy Tokés nevu korondi, mondta, hogy segít nekem. Estig ketten három kazánt be is szereltünk. Éjszaka két óra lehetett, amikor kiáltották, hogy a vagonokból senki ne szálljon le, mert a szerelvény indul Románia felé. Amikor megvirradt, akkor láttuk, hogy mi szembemegyünk a Nappal. Errol jöttünk rá, hogy nem hazafelé, hanem más irányba tartunk. Vigasztaltam magam és a bajtársaimat, hogy nem baj, jó az Isten, hátha egyszer mi is hazakerülünk. Két napon át mind a Nappal szembe mentünk, harmadik nap került a hátunk mögé. Errol tudtuk, hogy nyugat felé tartunk. Egy hétig utaztunk nyugat felé. Október elsején beraktak a vagonokba, és 1948. október 26-án érkeztünk meg Foksányba. Egyenesen a fürdobe kellett menni, majd átadtak a románoknak. A lágerbol fúvószenekarral kísértek az állomásra, de a bukaresti személyvonat nem tudott bejönni az állomásra a nagy tömeg miatt. Nagy nehezen begördült a vonat. Még azok is felszálltak, akik nem arra tartottak. Voltunk tizenhatan kézdiszékiek. Az állomásfonök megkérdezte, hogy hová szeretnénk eljutni. Mondtuk neki, hogy Kézdivásárhelyre. Azt mondta, menjünk be a közeli kertbe, és ott várjunk. Hozott két láda szolot, egy jó nagy kenyeret, bort is hozott, de az nem kellett nekünk. Szolobol jóllaktunk. Egyszer estefelé azt mondja, hogy készülodjünk, mert jön a mi vonatunk. Rengetegen voltak a szerelvényen. Nem fértünk fel a kocsikba, hanem felmásztunk a vagonok tetejére a gozlyukak mellé. Ott voltunk egészen Predeálig, amikor következett az alagút. Öten voltunk a teton. Mondtam nekik, ha eddig nem haltunk meg, most biztosan ott maradunk. Szerencsénkre az alagút rövid volt, nem értük az alagút bejáratát. Másnap reggel megérkeztünk Brassóba. Egy mozdonyvezeto rendes volt hozzánk, felhozott egészen Sepsiszentgyörgyig. Jelentkeztünk a hadkiegészítonél. Bereck felé amúgy is csak este volt vonatunk. Én házasember voltam, a katonaság elott megnosültem. Lett volna egy szekér Csernáton felé, Gyergyai Károly, az idosebb Felsocsernátonban boltos volt, haza is hozott volna, de én úgy döntöttem, hogy a bajtársaimmal maradok, velük jövök. Szocs Józsival, a fuvarossal is jöhettem volna. Nem hagytuk el egymást. Voltak velem albisiak, dálnokiak, torjaiak és szentlélekiek is. Együtt maradtunk. A bajtársaim fele leszállt az eresztevényi megállónál, mi, többiek, a torjaiak, csernátoniak és szentlélekiek Kovászna felé kerülve két órakor érkeztünk meg a kézdivásárhelyi állomásra. Ott váltunk el, mindenki ment hazafelé.
Kézdivásárhelyrol Makó Béla barátommal gyalog indultunk Csernáton felé. Jövögettünk az úton. Akkor nem ilyen volt az út, mint most, hanem rossz volt. Egyszer halljuk, hogy elottünk egy szekér halad, és rajta valaki egy egyházi éneket énekel. Azt mondja Béla, hogy ez Bajka Marci hangja. O volt. Utol is értük a futásfalvi útnál. Leszökött a szekérrol, és összevissza csókolt. Nagyon örült, mivel holt hírünk jött a faluba. Mire beértünk a faluba, már megvirradt. Marci mindenkit felköltött, ahol csak elhaladtunk, kiabálta, hogy két olyan embert hoz, akinek holt híre volt, de hála az Istennek élnek. Makó Béla szüloi házához értünk. Bementünk a kapun, a kutya Bélát nem ismerte meg. A testvére kiáltotta a nyári konyhából a kutyának, hogy fogd meg. Béla visszaszólt neki, hogy ne haraptasson meg a kutyával, mert alig vártuk, hogy hazaérjünk. Nem tudott megszólalni, némán öleltük egymást. A szülei szintén így jártak, egy negyed óráig nem jött ki hang a szájukon. Csak néztük, majd összevissza csókoltuk egymást. Addig beszélgettünk, míg kilenc óra lett. Csak apám élt akkor. Elindultam én is hazafelé. Délre még nem értem a szüloi házhoz, körülvett a nép, mesélni kellett. Szegény apám is hat évig volt orosz fogságban. Én csak négy évig voltam hadifogoly két magnitogorszki lágerben és a kolhozban. Két évig pedig katona voltam. Elegem volt abból az életbol. A testvérem összeszólalkozott a feleségemmel, s ezért hazaköltözött Felsocsernátonba. Máthé Péternél szolgált akkor. Elindultam találkozni vele. Anyósom egyedül volt otthon, és mondta, hogy a mezon van, csak este kerül haza. Egy kanapén ültem, amikor bejött az ajtón. O sem tudott megszólalni egy darabig, csak nézett. Nagy sírva a karomba borult, és csókolt. Azt hitte, hogy soha többé nem lát engem. Nagy volt az örömünk akkor. Leült mellém a kanapéra, s akkor mondtam neki, hogy soha többé nem hagyom el. Visszaköltözött hozzánk, s nekifogtunk gazdálkodni. A kollektivizálás után erdész is voltam vagy tizenhét évig. Tizenkét éve özvegy vagyok. Veteránpénzt kétszázötvenezer régi lejt kapok a román államtól a négy év fogságért, ami igazán kevés a sok szenvedésért, amit orosz földön el kellett viselnünk.
Iochom István