Történelmünk: A székelyek eredetérol és megtelepedésérol
A földet a fiúk örökölték, a lányoknak viszont ,,kiházasítás” járt, amely ingó vagyont jelentett. Ha fiú örökös nem volt, a lányokat ,,fiúsították”, ez volt a ,,fiú-leány” intézmény. Az örökösödési rendszer összefüggésben állt a katonai szolgálat kötelezettségével: a székely férfi személyesen köteles volt katonáskodni, ennek terheit a családi gazdaság fedezte. Tehát a családi gazdaságot, a telket adó helyett a katonáskodás terhei illették. Erre utal az a szokás is, hogy amennyiben az örökölt föld nem férfikézbe jutott, az örökös fiú-leány köteles volt a telek után katonát állítani.
A magántulajdon jellegu székely örökség mellett még századokig fennmaradt a közbirtok, amelyet bizonyos idoközönként a falvak lakossága nyílvetéssel újraosztott. Ezt általában nyílföldnek nevezték. De a közös birtok területe egyre fogyott, zsugorodott, az örökletes földbirtok pedig növekedett. Mivel ez utóbbi adható-veheto volt, a tehetosebb családok, tisztségviselok vásárlással jelentos földbirtoktulajdonra tettek szert, s ez a székely nagybirtokok keletkezésének egyik lehetoségét jelentette.
A magántulajdonban levo székely örökség és a közbirtoklás jól megfért egymással, s a székely családi gazdaságnak századokig folytonosságot és stabilitást biztosított. Ugyanilyen jellege volt a szász földtulajdonnak is, de ott a családi gazdaságot nem terhelte a férfinép személyes hadkötelezettsége, ehelyett adót fizettek; viszont a székelyek földje s általában a vagyona adómentes volt.
Az adómentesség és az önkéntes ,,ököradó”
A székely szabadságjogok egyik legjelentosebbike és a székely közösség legféltettebb privilégiuma az adómentesség volt. Ez a privilégium nemesi jellegu, s éppúgy a hadi szolgálatból következett, mint a magyar nemesség adómentessége. Mátyás király jegyzoje, Bonfini úgy látta, hogy a székelyek képesek lennének inkább meghalni, mintsem adót fizetni. Mátyás király 1473-ban a székelyek panaszlevelével kapcsolatban figyelmeztette a vajdát: tudvalevo, hogy a székelyek sem nekünk, sem embereinknek örök idoktol fogva soha semmiféle pénzfizetéssel nem tartoznak, hanem csak önkéntes és készséges ajándékokat adnak.
Az önkéntes adózást hívták ököradónak, de mielott errol szólnánk, megemlítjük, hogy korábban, s talán ezzel egy idoben is, fennállt a lóadó szokása, amelyrol Aranyosszék adománylevelébol tudunk: eszerint László királynak a kézdi székelyek nyolcvan lovat adtak ajándékba. Az ököradó valószínuleg akkor vált általánossá, amikor a szarvasmarha-tenyésztés túlsúlyba került a lótenyésztéssel szemben; s azért is inkább adta oda ökrét a székely, mert a nagyon gyakori hadakozás miatt a lovától nehezebben vált meg, ugyanis ha nem volt lova, lecsúszott a tekintélyesebb lovas csapatból a gyalogok közé, a lófo rendbol a gyalog rendbe.
Az ököradót a király házasságkötésekor, trónörökös születésekor szedték be, s ezt az akciót nevezte a leleményes székely nyelv ,,ökörsütés”-nek. A családoktól begyujtött állatok szarvára ugyanis a megbízottak bélyegzovel jeleket sütöttek. A begyujtött ökrök mennyisége fontos adat a székelység számának s anyagi helyzetének tanulmányozásához. A 15. században családonként, vagy ahogy a székelyek mondták, ,,kapunként” egy ökröt kértek, de a szegény családokat mentesítették ez alól.
Az önkéntes adózás nem tette soha kétségessé a székelyek adómentességi privilégiumát.
A tisztségviselok választásának joga
A rendiség kialakulásának velejárója volt mindenhol a nemesség, a vezeto társadalmi réteg választási joga. A székelységnél azonban a társadalom minden tagját megillette ez a jog; megbízható forrásokból tudjuk, hogy a hadnagyi és székbírói tisztséget választás útján töltötték be. De az is ismeretes, hogy a nemzetségek és az egyes nemzetségi ágak meghatározott sorrendben állítottak hadnagyot és székbírót a lófok közül, viszont a 15. század végén már birtokhoz kötodött a tisztségviselés joga, s lassan néhány család kiváltsága lett.
Így az a kérdés merül fel, hogy a közrendnek volt-e valamiféle beleszólása a tisztségviselok megválasztásába. Korábban már említettük, hogy Kászonban a nép ígérte meg Lázár András lófonek, hogy amennyiben sikerül oket leválasztani Csíkszéktol, tisztséget viselhet mind a hat nemzetségben. Ezt ugyan Lázár Andrásnak még nem, de fiainak tényleg sikerült elérniük. Tehát a nemzetségek és nemzetségi ágak jogainak gyakorlásába a közösségnek módjában állt beleszólni.
De a valóság mégis az volt, hogy a 15. században az elv és a gyakorlat bizonyos ügyekben nem fedte egymást. Az elv azonban nem veszett el, csak átalakult. A szabad, de anyagilag szegényebb gyalog rendet már a tehetosebbek képviselték a választásokon, jogilag azonban a személyes szabadságra nézve nem létezett különbség a foemberek, lófok és közemberek között, ez csak a katonai táborozásban és a tisztségek választásában állt fenn.
A hadnagynak, bírónak, késobb a királybírónak is fizetés járt a végzett munkáért, amit a büntetések összegébol fedeztek. Ez összefüggésben állt azzal, hogy a bíráskodásnak nem volt egy központi helye, mint az újkorban, ezért az igazságtevoknek sok esetben a helyszínre kellett menniük, ami persze költséges dolog volt. Ha közügyben bíráskodtak, az illeto szék negyven lónak kellett hogy takarmányt adjon, mert a bíráskodó hadnagyot és a székbírót tizenkét esküdt kísérte. Ilyen nagy székülésre rendszerint akkor került sor, ha az erdélyi vajda és egyben székely ispán vezette a bíráskodást.
Valószínu, hogy alkalmanként a bírák megvesztegethetok voltak. Ennek megfékezésére az 1505-ös udvarhelyi nemzetgyulés törvénye szigorú büntetést szabott ki: ,,Ha a bírák közül valamelyik Istenét elfelejtvén és a maga idvességét is hátra hagyván, vagy könyörgésért, vagy ajándékért, vagy pedig maga hasznáért az igaz útból valamely felé kitérne, az olyan mindjárt örök számkivetésre szentenciáztassék, a mellett minden ingó-bingó marháit és örökségét is elveszesse, és annakutánna mint olyan hamishitu és lelki üsméretbéli és névbéli személy Székely Országunkban nem maradhasson és lakhassék.” Tehát a korrupcióellenes fellépésnek a székely jogban évszázados múltja van.
A kollektív és személyi szabadságjogok.
A közösségi egyenloség tudata
A székely jog 1562 elott nem tesz különbséget a három rend személyi szabadságát illetoen, ugyanis a személyi szabadságot mindenki számára biztosította. Eloször is: a király vagy fejedelem nem adományozhatta másnak a székely földjét, nem kényszeríthette senki szolgaságra vagy jobbágyságra a személyét. Az Udvarhelyi Constitutiókban semmiféle utalást nem találunk arra vonatkozóan, hogy közszékelynek vagy elokelonek más törvény szerint szolgáltattak volna igazságot. Csupán az akkor már formálódó jobbágysággal, a ,,földönlakóval” tesz annyi kivételt, hogy ha az súlyos ,,gonosztettet” követett el, akkor a hadnagy és a bíró helyszínre érkezéséig az ura is ítélkezhetett felette. Székely embert ítélet elott nem lehetett elfogatni, róla a székben ítélkezhettek, az erdélyi vajda hatásköre pedig csak akkor terjedt ki a székelyekre, ha az egy személyben székely ispán is volt.
Az egyenloség tudata a történeti források tanúsága szerint mélyen átitatta a székelység gondolkodását: mindenféle társadalmi s politikai elnyomatás ellen hevesen tiltakoztak. Ezt az egyenloségtudatot a közösségi szabadságjogok táplálták. Amint Oláh Miklós esztergomi érsek s történetíró látta: a székelyek mindnyájan nemeseknek tartják magukat, és ügyelnek, hogy éljenek a szabadságjogukkal, egymás között nem turik, hogy valaki a szabadságban fölöttük legyen; közöttük a legkisebb ugyanazon szabadságot élvezi, mint a legnagyobbak.
,,Azt akarják, hogy mindnyájukat nemeseknek tartsák, mint akik a régi hunok maradékai. S valóban igyekeznek a szabadság elojogával élni, ugyanis nem turik, hogy valakinek közöttük a többinél nagyobb szabadsága legyen. Közöttük a legkisebbnek is ugyanaz a szabadsága van, mint a legnagyobbnak.” (Erdély öröksége, I. 6.)
A székely nemesi jellegu egyenloségelvet az 1446-os zabolai székely nemzetgyulés végzéseinek elso pontja igyekezett megvédeni: ,,A székely község (communitas) ne legyen a nagyok és elokelok (majores et seniores) szolgálatára lekötve, hanem legyen szabad azt szolgálni, akit tetszik, kivéve, akik az urak földjén laknak, de ezek se legyenek örökös szolgák, mehessenek oda, ahová akarnak; az uraknak is ne tartozzanak másképpen szántani, aratni, kaszálni vagy más munkát végezni, hanem csak arra szép szerént felkérve.”
Világos kifejtése ez a székelyek kollektív és személyi szabadságának s a törvényes jogi egyenloségnek. Megvédéséért a székely közösség hatalmas erovel küzdött, s ebben a küzdelemben a Hunyadiakban eros támaszra talált.
A nemzetségektol a rendekig. Foemberek, lófok és gyalogok, valamint ,,földönlakók” a székely társadalomban 1562-ig
A letelepedés idején a székelység nemzetségi alapú szervezodésekben élt, tehát vérrokonság szerint szervezodött, csoportok, ágak szerint foglalta el új szálláshelyét. A földet is egy ideig közösen birtokolták. Hiba volna azonban azt gondolni, hogy a székely nemzetségi társadalom teljesen egységes volt, s a családok közt ne lettek volna bizonyos különbségek. A nemzetségfok és a hadak vezetoi bizonyosan jóval több állattal, foleg lóval rendelkeztek, mint a nemzetség más tagjai, s emellett szolgákból álló kíséretük is volt. Ezért számukra már a letelepedéskor nagyobb földterületet osztottak ki, s azt tovább növelhették vezeto szerepük által. Az állandó településrendszer nagyobb lehetoséget nyújtott a vagyonszerzésre, mint a vándorlás.
Valóban, a letelepedés után viszonylag rövid ido alatt kialakult a székely társadalom három rendje: 1. a foemberek, elsok (késobb latinosan: primorok); 2. a lovas katonák, lófo székelyek (primipili), valamint 3. a közszékelyek, vagyis a gyalogosok (pedites) rendje. A székely társadalom rendi megoszlása a katonai szolgálathoz igazodott, pontosabban annak volt a következménye. A foembereknek legalább három nyílföldet kellett birtokolniuk, hogy elláthassák katonai s más feladataikat, a lófoknek is két nyílföld járt a lótartás és hadi felszerelés terhe miatt. A gyalog székelység vagy közszékelység, amely a legnépesebb társadalmi réteg volt, közösen használta a nemzetség földjét. A nemzetség tagjai a letelepedés után erdoirtással gyarapíthatták földjüket, s ez már örökletessé vált; természetesen, a jobb helyzetben levo, erosebb családok nagyobb területen végezhettek irtást vagy mocsárlecsapolást, és ez további vagyoni és társadalmi különbségeket szült.
A három társadalmi réteg, a ,,trium generum Siculorum” elnevezés eloször 1339-ben jelent meg oklevélben. Szabó Károly, a székely történelem kiemelkedo kutatója úgy vélte, hogy a fent említett megnevezésen ,,a foemberek, lófok és gyalogok értendok”. Újabban többen inkább a székelység három osi törzsét vélik felismerni az 1339-ben készült oklevélben. De bárhogy fog eldolni ez a vitatott kérdés, bizonyos, hogy a régi székelység három osi rétege a 13-14. században létrejött, s rövidesen örökletes renddé alakult át.
Az, hogy egyik vagy másik társadalmi réteg mikor tunt fel oklevélben, nem lehet mérvadó kialakulásának az idejére. Bár a foemberek csak 1407-ben fordulnak elo írásban, nem kérdojelezheto meg az, hogy ennek a társadalmi csoportnak a csírái már a letelepedéskor megvoltak, s utána a nemzetségek vezetoi között gyorsan gyarapodásnak indultak. Ezt a folyamatot okleveles adatok alapján követhetjük nyomon a sepsi székelyeknél.
Egyed Ákos