Életre szólóan kötelezte el magát a magyar nyelv és kultúra mellett kiváló tanárom, Kiss Lázár. Illőnek tartom éppen most, A Magyar Nyelv Évében felidézni életét és munkásságát.
Kiss Lázár kiemelkedő oktatói-nevelői munkásságáért éltanári, majd érdemes tanári kitüntetésben részesült már az 1970—80-as években, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége pedig 1997-ben Díszoklevél adományozásával — post mortem — hívta fel a közfigyelmet egy korán lezárult pedagógusi pálya jelentőségére.
Kiss Lázár az egyik kis szentföldi faluban, a Kézdiszentkereszt (Polyán) községhez tartozó Bélafalván született 1935. október 26-án Kiss József és Rancz Anna harmadik gyermekeként. Testvérei Ágnes (1926) és Tamás (1933). Elemi iskolai tanulmányait a szülőfaluban kezdte már mint félárva fiú — édesapját 1942 telén veszítette el —, és a községközpontban fejezte be. Kiss Lázár gyermekkora az erdélyi magyarság számára is történelmi megrázkódtatásokkal, háborúval, hatalom- és rendszerváltozásokkal járó időszakra esett. Mire befejezte általános iskolai tanulmányait, lezajlott már a romániai tanügyi reform (1948), s az ennek nyomán létrehozott kézdivásárhelyi Pedagógiai Iskolába felvételizett, amit 1950—54 között végzett el, és szerzett tanítói képesítést.
Az 1948-ban létrehozott Pedagógiai Iskola éppen az első világháború előtti években épült polgári leánygimnázium impozáns épületegyüttesében, valamint az egykori állami elemi iskolában kapott helyet, ahová nemcsak Háromszékről és Brassó vidékéről, hanem a moldvai csángómagyarok köréből is kerültek diákok. Jól felkészült, fiatal és idős, tapasztalt tanárok tanítottak a képzőben. Kiss Lázár pályaválasztására Benkő Ágnes magyartanár volt döntő hatással.
Pedagógusi pályáját Kiss Lázár 1954-ben kezdte meg Kézdialmáson, és katonai szolgálata letöltése után is visszatért ide, bekapcsolódva a falu művelődési életébe: kórust vezetett, irányította a műkedvelő színjátszómozgalmat, sőt, maga is fellépett a Liliomfi főszerepében. Eközben sikerrel felvételizett a kolozsvári Babeş—Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakának látogatás nélküli tagozatára, amelyet 1963-ban fejezett be. Államvizsga-dolgozata témájául Kézdialmás ragadványneveit gyűjtötte össze és dolgozta fel.
1960-ban Kézdivásárhelyre költözött, és mint a rajoni könyvtár munkatársa, valamint a középiskolai bentlakás nevelő tanára dolgozott, aztán 1963 és 1968 között könyvtár-igazgatói megbízatást és óraadó tanári állást kapott. Könyvtárigazgatóként a város művelődési életének egyik irányítója és cselekvő részese lett. 1967-ben Arany János-műsort állított össze és rendezett, 1968-ban a világirodalom szerelmi lírájából készített összeállítást, tagja volt a művelődési ház színjátszó csoportjának, bekapcsolódott a helybeli eszperantista mozgalomba, s széles körű levelezése révén lehetősége nyílt Európára s a világra való kitekintésre, majd külföldi utazásokra is (Litvánia, Csehszlovákia, NDK).
1968-tól Kiss Lázár teljesen pedagógusi hivatásának élhetett a kézdivásárhelyi Elméleti Líceum magyartanáraként. Ezt a munkakört töltötte be 1997-es nyugdíjazásáig. Családi élete is kiteljesedett: 1969-ben megnősült, feleségül vette Zágoni Puskás Éva német—magyar szakos tanárnőt. Házasságukból három gyermek született: Ágnes (1971 — ideggyógyász szakorvos), Judit (1973 — magyar—angol szakos tanár, szerkesztő) és Zsuzsanna (1975 — dramaturg).
Kiss Lázár magyar nyelv és irodalom szakos tanárként több mint három évtizedes pályája során diákok ezreiben ébresztette fel és erősítette meg a magyar kulturális örökséghez való ragaszkodás érzését és tudatát. Olyan mostoha történelmi időszakban, amikor az egyház csak korlátozott körülmények között tölthette be nemzetmegtartó és -nevelő szerepét, Kiss Lázár templommá tudta tenni az iskolát, és megszállott papként hirdette az anyanyelvhez s ezen keresztül a magyar irodalomhoz és kultúrához való természetes kötődés jogát és kötelességét egy, az anyanemzettől politikailag-történelmileg elszakított székelymagyar közösség körében. Külső megjelenésével és megszólalásával is mondhatni ünnepi eseménnyé tudta tenni tanóráit, s ezáltal környezetében a magyar nyelv iránti igényességet tartotta ébren folyamatosan, még azokban a sötét 1980-as években is, amikor állampolitikai rangra emelték Romániában egy beteg elméjű kommunista vezér képzelgéseit, miszerint már nem is léteznek az országban magyarok, csak magyarul beszélő románok, s hogy Románia tökéletesen megoldotta a nemzetiségi kérdést, mivel kivétel nélkül mindenki egy közös nyelvet beszél, a munka (!?) közös nyelvét.
Az csak természetes, hogy Kiss Lázár hamar kiérdemelte kollégái megbecsülését, s ennek folytán ő tölthette be 1969-től több mint húsz éven keresztül a kézdivásárhelyi és a városhoz tartozó körzet falvaiban tanító magyar tanárok módszertani körének vezetői megbízatását, s ezt a hivatalos és nyilvános fórumot is a magyar kultúra közvetítésére, az azonosságtudat elmélyítésére használta, a tervbe vett szakmai tevékenységek, megbeszélések a magyarságtudat erősítését és a kulturális értékek melletti kiállást célozták. Elöl járt az ön- és szakmai képzésben is, az első didaktikai fokozatot 1980-ban szerezte meg, Vörösmarty Mihály lírájának tanításáról a középiskolában írt fokozati dolgozatot, melynek tudományos irányítója dr. Antal Árpád egyetemi tanár volt.
Fáklyaként lángolt és világított diákok és kollégák közt egyaránt Kiss Lázár. Egyik vezérlő eszméje bizonyára a hamis látszatok és a lényeg szétválasztására indította nap mint nap. Pál apostolt parafrazálva: nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra nézett, mivel meg volt győződve, hogy „a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók". (2. lev. a korinthusbeliekhez, 4. 18.)
Életeleme volt Kiss Lázárnak a tanítás, a katedrát tekintette ama világot jelentő deszkáknak. Mély hivatástudata alapos szakmai felkészültséggel párosult. Bizalommal fordulhattak hozzá kollégák és diákok egyaránt. Gazdag családi könyvtára is nyitva állt az érdeklődők előtt. Tanítványai megyei és országos tantárgyversenyeken szereztek hírnevet Kézdivásárhelynek. Igazi tehetséggondozó volt. E sorok írójának ugyan nem ő volt a magyartanára, de feledhetetlen mentora igenis ő volt.
Kiss Lázár magyartanári pályájának kezdete a romániai magyar kultúra második világháború utáni, rövid ideig tartó, felfelé ívelő szakaszára esik, az 1960-as évek második felére. Megpezsdült az irodalmi-kulturális élet ekkor, s ez jótékonyan hatott a vidéki kisvárosokban is. Új művelődési intézmények alakultak országszerte (magyar nyelvű megyei lapok, A Hét című országos kulturális hetilap, a Kriterion Könyvkiadó, a Román Televízió magyar adása stb.), a meglévők megújultak, a fiatal művésznemzedékek jelentkezésével együtt az addig tiltott — klasszikus és modern — művészeti értékek feltárása is erős lendületet kapott. Ezzel együtt nőtt a kultúra befogadásának igénye.
Mint cseppben a tenger, tükröződött ez Kézdivásárhelyen, illetve annak líceumában, ahol Kiss Lázár nagymértékben járult hozzá az iskola szellemi-kulturális pezsgéséhez. Szervezte a városba, illetve az iskolába látogató legfiatalabb költőkkel és írókkal való találkozókat, könyveiknek bemutatóit (találkozhattunk például a Kapuállító című antológia szerzőivel), de az iskola vendége volt a már akkor hírneves Kányádi Sándor, egy alkalommal pedig a két világháború közötti Erdélyi Helikon költőit az egyik legilletékesebb tanú, György Dénes versmondó idézte fel és szólaltatta meg a líceum színpadán. Kiss Lázár vezette az iskola irodalmi körét évtizedeken keresztül, emlékezetes irodalmi kirándulásokat szervezett például Kisbaconba a Benedek Elek-emlékház avatására (1968. május 25.) vagy Csíkszeredába Bartalis János költői estjére (1968. október), irodalmi színpadot működtetett, melynek tagjai számos alkalommal léptek fel. Irodalmi műsort rendezett Kiss Éva német—magyar szakos tanárnővel közösen Ady Endre (1969-ben és 1977-ben), Petőfi Sándor (1973), Csokonai Vitéz Mihály (1973), Vörösmarty Mihály (1975) emlékét idézendő, de még az 1980-as években is talált lehetőséget az igazi irodalmi értékek színpadi megjelenítésére: Tóth Árpád-, Szilágyi Domokos-emlékestet, balladaestet rendezett és mutatott be diákjaival. Az iskola és az irodalmi kör részére dedikált számos könyv, az egyes rendezvényeken készült fényképek gyűjteménye, továbbá írók levelei (például Kós Károlytól), valamint az iskolai irodalmi életről szóló sajtóbeszámolók mára irodalomtörténeti dokumentumértékkel bírnak. Túlzás nélkül állítható, hogy egy kis iskolai irodalmi múzeum alapját vetette meg Kiss Lázár. Szívügyének tekintette ugyanakkor könyvek és folyóiratok terjesztését, a színházi előadásokra való toborzást a diákok körében, egyszóval ott volt mindenütt, ahol a magyar nyelvű kultúra közvetítése és terjesztése volt a tét.
1968-ban Puskás Éva német—magyar szakos tanárnőt, Kiss Lázár majdani feleségét bízta meg a líceum vezetősége egy iskolai folyóirat indításával. Az Ébredés címmel, magyar és román nyelven évharmadonként megjelentett és írógépen sokszorosított folyóirat általában a diákmunkatársak publicisztikai és szépirodalmi munkáinak adott helyet, s szerkesztésébe Kiss Lázár is bekapcsolódott. A lap megjelenése az 1970-es évek közepén szakadt meg, amikor is a párt és állami szervek „sugallatára" be kellett szüntetni kiadását. Bekapcsolódott az iskola emlékkönyveinek szerkesztésébe is Kiss Lázár más tanárkollégákkal együtt, munkatársa volt mind az 1980-ban, mind az 1994-ben kiadottnak (Alma Mater, 1680—1980, illetve Alma Mater, 1680—1994).
A rendszerváltás után Kiss Lázár megalapította az iskola mellett működő Nagy Mózes Közművelődési Egyesületet és Alapítványt (1990. november 19.), amely immár nyíltan fogalmazhatta meg céljai között mindazt, amit az alapító tetteivel addig is tanúsított.
A sokaknak világító fáklya hirtelen lobbant ki, 1997. október 6-án hunyt el Kiss Lázár, és szülőfaluja temetőjében pihen. A Bélafalvához való hűsége példaértékű volt, nem szűnt meg soha támogatni erkölcsileg és szellemiekben a hozzá forduló falusfeleit. Oldalági leszármazottja lévén Tuzson János 1848—49-es honvéd őrnagynak, családtörténeti kutatásokat is végzett, s amikor 1996-ban a kis falu iskolája felvette a nyergestetői csata hősének nevét, Kiss Lázár tartotta az emlékbeszédet.
Mondják, tanítványaiban él tovább a pedagógus. Kiss Lázárnak is vannak tanítványai, akik az irodalmi pályán számottevő alkotókként értek el figyelemre méltó eredményt (a költő Markó Béla és Boér Géza, a politológus és politikai elemző Bakk Miklós többkötetes szerző például), Vargha Mihály ugyan szobrászművész lett, de vele is meghitt kapcsolatot ápolt, mások, többtucatnyian pedig mint magyartanárok viszik tovább Kiss Lázár hagyatékát.
