Kétezer év óta semmi sem változott, töprengek magamban, miközben már több mint negyven perce stoppolok vasárnap délben Szentegyházán a dermesztő hidegben, hogy valahogy otthonról hazajuthassak. Fejlődhetett a technika hiper-szuper formában, lehet kacsalábon forgó hifitorony és számítógépnél többet tudó maroktelefon, az emberi szív semmit sem változott — a gazdagoké ugyanúgy kőből van, mint kétezer évvel ezelőtt, a szegényeké meg szállást keres...
Már-már perlekedni kezdek kínomban az Úrral is: Uram, hát már huszonkét éve járom ezt az útszakaszt, mindig megsegítettél, mindig kirendelted negyedórán belül a szállító járművet, hát éppen most hagysz cserben, karácsony előtt? Csak nem akarod azt, hogy megfagyjak az út szélén, miközben tízesével húznak el mellettem járművek...? A Hargita alatt mindig zordabb az időjárás, húzom be jobban a homlokomba a sapkát, s az Úrnak is bizonyára akad épp elég dolga, minthogy épp velem törődjék… morfondírozom, aztán átmegyek a szemközti panzióba, hátha megmelegít egy finom kávé. Sokat időzni nem lehet, hisz mindjárt elmegy a vonat is, tíz perc után visszatérek az út szélére.
Bosszankodva állapítom meg, hogy bárcsak be se mentem volna melegedni, mert lám, két sorstársamat megszánta valaki, és ők már vígan tovarobogtak... Én meg topoghatok a zimankós időben... És akkor megtörténik a csoda: intés nélkül megáll egy szürke Audi, és vidáman integet ki belőle a két éve nem látott, gyermekkori jó barátnőm. Hát nem is örvendesz nekem? — kérdi kissé szemrehányóan. Én meg restelkedve vallom be neki, hát hogyne örvendenék, hisz mióta készülök meglátogatni a szomszéd utcában, de mindig akadt valami fontosabb... Imént meg az Úrral is perlekedtem, hogy cserbenhagyott, de lám, ő bebizonyította, hogy neki is van humora...
