Tudós kutatók a disznót felette értelmes állatnak tartják, az ember leghűségesebb társai közé sorolják. Voltak, akik a kutya hűségével mérték össze a disznó partnerségét, mások az ember utáni rangsorolást kísérelték meg az állatok között, és ebben a holtversenyben ugyancsak egymás mellé került a kutya meg a disznó. A kutya a hűség szimbólumaként, a disznó értelmessége és tanulékonysága révén került a kutyával egy szintre.
A disznó tanulékonysága szinte hihetetlen, vannak kísérletezők, akik speciális billentyűzetű számítógépes keresésre is megtanítják, rajzos ábrákat azonosíttatnak a jó tanuló kismalaccal, amelyik — Pesten azt mondanák, hogy ,,aki" — a tizedik gyakorlat után elsajátítja a keresési módszert. A franciák a disznót szarvasgomba-keresésre is használják, mások a vietnami csüngőhasút házi kedvencként alkalmazzák. Mondják, hogy a disznó, amennyiben nem kényszerítik szűk pajtába, szobatiszta, ürülékét sosem szottyantja az etetőhely mellé. A disznó a szervátültetések alanya is lehet. Tudósok kísérleteznek az emberi sejtekhez legközelebb álló állatok nemes szerveinek transzplantációjával, amelyet valószínű, a veseátültetésekkel kezdenek a következő években.
Interneten olvasható egy állatrangsorolási kísérlet is, a megválaszolandó kérdés az, hogy a disznó hányadik helyet foglalja el az ember után az állatok között. A sokféle válaszból most egyet emelünk ki: egy hölgy írja, hogy ő a detoxikáló állomáson dolgozik, ahol holtrészegeket próbálnak visszaterelni az emberek közé, és jobb, ha őt nem kérdezik az ember—disznó rangsorolásról.
Egyik éjszaka jutott eszembe, hogy ha már a disznó az emberhez ennyire közel áll, akkor bizonyos idő eltelte után — a disznó mintegy tízezer éve szegődött az ember mellé és háziasult —, szóval, még néhány tíz- vagy százezer év elteltével a disznók is társadalmi életet élhetnek, és vajon mit cselekednek, ha például egy disznóválasztási kampányt kell majd lebonyolítaniuk? Mit vesznek át partnerüktől, az embertől?
Disznóválasztás
Egyszer történt, hol nem történt, az Óperencián innen történt, hogy egy Nagy Kan az akolbéli disznók félretaszigálásával kiröfögte magának a legjobb moslékos helyet, ahol úgy érezte magát, mint kan a rozsban. De ahelyett, hogy hallgatott volna, mint süket disznó a búzában, mosolygott volna, mint a disznó a moslékra, mindent az orrára vett, mindenért megsértődött, turkált, mint jóllakott disznó a makkban, mert tudta, hogy mindig kap disznót korpára, és köréje sereglenek a makkal álmodó éhes disznók is, akikkel együtt röföghetnek.
Igen ám, de az akol vén disznói összeröfögtek, s eldöntötték, hogy félre kell túrni a Nagy Kant, arrébb kell marni a vályútól, lehetőleg úgy kell megszabadulni tőle, mint kan a tökétől. Az akol egy másik szegletébe vonulva turkálni kezdtek a Nagy Kan malackori disznóságaiban, kiderítették, hogy sok évvel ezelőtt agyarával odabökött az egyik malackának, visszaemlékeztek, hogy az nem visított ugyan, a döfés inkább simogatás volt, de hogy a Nagy Kan olyan formás süldőket engedett a vályúja mellé, amelyeknek úgy áll a szó a szájában, mint disznó seggében a szalmaszál, kiszakítottak maguknak egy kondára való, a Kannal elégedetlenkedő disznót, s az így összejött röfögőkkel az akol másik sarkában gyülekeztek. Tulajdonképpen nem is voltak ők pártütők, szakasztott olyanok valának, mint a Nagy Kan mellett röfögők, csupán más dörzsölőfát kerestek, mert a nagyagyarú kan mellett ők csak ritkán fértek oda, és megjátszották a makkal álmodó éhes disznó szerepét, elképzelték, hogy ha félretúrják a Nagy Agyarút, olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy a disznóról is gyapjat nyírhatnak. Bevettek a kondába olyanokat is, melyek azt sem tudták, melyik malac ki ökre, de állták, mint a koszos malac a vakarást, és megtörtént, hogy seggel mentek a vályúnak, mint a közmondásbéli tordai malac, és tele voltak okkal, mint a tordai malac... — no, ne malackodjunk.
Közben a központi akolból, mintha disznóinfluenza lenne, a választás híre szétröfögődött a kisebb aklok felé is, ahol ugyancsak mohón estek neki, mint disznó a makknak, hogy az aklokat átalakítsák, legyenek rendes búgató helyek, bővítsék a pajtákat. Voltak vidéken más disznóalfajhoz tartozó csoportosulások is, vöröses mangalicák és angolosan fehérek is, amelyek küldöttei ott röfögtek fenn, a főakol mellett, de arra vigyáztak, hogy ne szedjék fel a hídlást, ne röfögjenek túl hangosan, nehogy ellenszenvet keltsenek egyik kondacsoportosulásban se, inkább a hozzuk közelebb lévőnek vélt vályú felé tülekedtek, ahol a nagy disznók mellett az apraja, mármint ők, elférnek.
De a makkal való álmodásnak nem vetettek véget. Tudták, hogy az emberek — emberek?, disznószemmel nézve, van egyáltalán ilyen? —, szóval, azt tartották, hogy amikor malacot ígérnek, akkor tartsad a zsákot. Abba a röfögésbe, ami ideiglenesen ismét az embereket is az akol szélére szólítva akörül kavargott, hogy ki kivel őrizett együtt disznót, nem kapcsolódtak bele, mert kiderült volna, hogy bizony-bizony az antivilágban ez előfordult, majdnem mindenki a másikkal együtt pásztorkodott a kondánál.
Végül is nem hazudtolták meg magukat, elismerték, hogy minden malacnak disznó az anyja, és tudták, hogy a disznótor otthon s a lakodalom máshol jó, visszakérezkedtek hát a Nagy Kan kondájába, ami nem okozott semmiféle megrázkódtatást, mert máskor is előfordult, hogy átmentek egyik pajtából a másikba, miközben diszkréten belekaffantottak egyik-másik tolakodó fülébe-farkába.
Azóta is jól megvannak a Nagy Kan táborában, és szerencsének tartják, hogy annak agyara mellé nem adott szarvat is az Isten, s amikor arra szólítják fel őket, hogy együtt röfögjenek azokkal, akiknek a tegnap még agyarat vicsorgattak, felmentik magukat azzal, hogy amilyen a mise, olyan a malac.
