Attól is, hogy ha ,,engedélyezik" azt, amit a sortűz előtt halálra rémülten hebegett, hogy ő a Nagy Nemzetgyűlésnek adjon számot, s csak az válthatja le az államelnöki méltóságból. (Melyik Nagy Nemzetgyűlés, amely teljes egészében az ő kreatúrája volt?) A kivégzés, ,,formai hibái" ellenére a rendszerváltás és az új hatalom birtokbavételének fontos eleme volt. Sok év múltán is elhűlve csodálkozik azon az ember, hogy mennyire ,,feledékeny" és mennyire ,,vezényelhető" a ,,nyájnép" egy része, mely most újra a világ egyik legsötétebb figurájának a képét mutogatja utcai csődületek alkalmával, s ateista létére hisz a ,,feltámadásban", s hogyha a Géniusz és vegyészdoktor neje, illetve ezek politikai szelleme visszatérne, kánaáni állapotok honosodnának meg ebben az országban.

A Kárpátok Géniuszának és nejének kivégzése megnyugtatta ugyan a közemberek tömegét (tudat alatt vagy ,,fölött" a lakosság milliói tették volna ezt vélük), s megkönnyebbülést okozott, hogy ezt a piszkos munkát Gelu Voican Voiculescu, Măgureanu és a többiek elvégezték helyettük. A terroristáktól való félelem azonban ezzel nem szűnt meg.

Példát mondok: december 28-án, kétnapos hányattatás után, Veszprém város és Balatonfelvidék segélyszállítmánya eljutott Sepsiszentgyörgyre. Huszonhárom tonna ruhanemű, rengeteg gyógyszer és élelem. A közadakozást a Veszprémi Napló kezdeményezte, napokon és éjszakákon át tízek és tízek osztályozták a ruhaneműket (gyerekeknek való, téli, nyári, női, férfi holmik stb.) A megnyitott magyar—román határtól katonai védelmet kellett biztosítani a küldemény kísérőinek, hisz Arad térsé­gében azokban a napokban lőtték agyon egy segélyszállítmány gépkocsivezetőjét. A megyei katonai parancsnokságok egyeztetett intézkedése szerint egyik megye határbelépőjétől a másikig biztosította a fegyveres kíséretet a küldemény számára. A mi feladatunk az volt, hogy a megyehatártól Sepsiszentgyörgyig kísérjük a gépkocsioszlopot. Megnevettető történet, hogy én — pontosítás nélkül — a Sepsibükszád—Tusnádfürdő közötti megyebelépőnél vártam a veszprémieket. Ők viszont megnézték a térképet, s nem a mi érzelmi kötöttségű székelyföldi ,,belépőnket" választották, hanem a legrövidebb utat: Segesvár—Földvár—Előpatak felé.

Rendőrségi autót és rendőrt kértem az általunk kiválasztott és kineveztetett megyei rendőrparancsnoktól, G. A.-tól. Rendőregyenruhában, akkor nem merészkedett hosszabb útra valaki, hisz a mundér — információink voltak róla — a lincselésig elmenő közutálatot váltott ki. A diktatúra bukása előtt is jól ismert rendőraltiszt — Mózi — mondta is menet közben, hogy mennyire veszélyes vállalkozás, amibe mi kezdtünk. A terrorista támadások lehetősége és réme áthatotta a katonai hatóságokat, erre az is példa, hogy Bodoknál a katonai egységgel szemben hatalmas rönkökkel torlaszolták el az utat. Fegyveres katonák és a munkásgárda uniformisába öltözött fegyveres civilek védték az utat. A rönköket minden bizonnyal a közeli fatelepről vontatták ki. Igazoltuk magunkat, elmondtuk úti célunkat, szétszedték, majd utánunk visszaépítették az úttorlaszt. A megyehatárnál hosszabb ideig várakoztunk. Közben megszakadt a rádiókapcsolat Sepsiszentgyörggyel, Csíkszeredát sem tudta M. elérni. Nem mondtuk egymásnak, de rossz jelnek véltük. M. szerint vagy valamivel ellehetetlenítették a kapcsolatteremtést, vagy olyan ,,takarásba" kerültünk, ahol a készülék nem veszi és nem továbbítja a jeleket.

Úgy döntöttünk, bemegyünk Tusnádfürdőre. Ott ugyancsak katonák és a gárda egyenruhájába öltöztetett fegyveresek fogadtak. Itt autóbuszokat állítottak keresztbe az úttesten, az utolsó kanyarban, a legkeskenyebb útszűkületnél. Végül is eljutottunk a milícia székházához, ahol reméltük, nyomát leljük a veszprémieknek. Riadt rendőraltisztek fogadtak, fejüket csóválva érdeklődtek, hogy merészkedtünk egy ilyen útra. Beszámoltak közben arról is, hogy tudtukkal Hargita megyében hány rendőrségi épületet gyújtottak fel, s hogy a népharagnak halálos áldozatai is vannak.

Végül rádiókapcsolatot tudtunk teremteni Sepsivel, s kiderült, hogy a veszprémiek Előpatak felől már egy órával hamarabb, a megbeszélt időpontban megérkeztek. Az adományt a megyei kórházban rakták ki. (Nem éppen szerencsés módon a fertőző osztály alagsorában tárolták, de ezt túlságosan nem népszerűsítettük.) A küldeményt hozókat Veszeli Lajos festőművész újságíró vezette. Két napja nem aludtak, nem mosakodtak, a decemberi változás egyik hozománya volt otthonunkban a meleg víz. Belenyomtuk a fürdőkádba, én leültem a kád peremére, s egy üveg szilvórium mellett majdnem reggelig beszélgettünk. Veszeli — ma többnyire a görög tengerpart csendes településein alkot — nem fáradt, hanem a világ egyik legboldogabb embere volt, a küldeményt sikeresen eljuttatta egy forrongó országon keresztül. Ez az adomány nemcsak ruházatból, egy műanyag zacskó krumpliból (ilyen is volt), sok-sok konzervből, gyógyszerből, hanem a veszprémi és balatonfelvidéki tízezrek testvéri szeretetéből és ragaszkodásából állt össze.