A magyar érdekvédelmet felvállaló háromszéki szövetség ugyanis, Erdélyben elsőként, az első határozott lépéseket afelé tette, hogy képviselőit már az első szabad választások bekövetkezéséig besoroltassa a megyei ideiglenes vezetésbe, a fontos intézmények élére a maga embereit állítsa, és ekképpen ne csak korrigálja, hanem lehetőleg gyökeresen változtassa meg azt a több évtizedes folyamatot, amelynek célja a magyarság teljes és végleges kiszorítása volt a közéletből. Jómagam a szövetség első megyei elnökeként ezt, a hatalomból való arányos részesedés kiküzdését tartom a legfontosabbnak. Hogy voltak személyi hibák, voltak melléfogások, az más kérdés, és főleg nem évfordulós ünnepi téma.

A hatalomból való részesedés viszont nem az égből pottyant. Csak oly módon sikerülhetett, ha ez a népakaratnak nevezett tömegbázisra épül. Ebben az időszakban a szövetségszervezés hatalmas intenzitással folyt, a több évtizedes nyomás alól szabadulva egész megyei hálózat épült ki szédületes gyorsasággal.

Ez volt a szövetségépítés második pillére. Az, hogy az iskolázottság és szakképzettség egész skáláját átfogó módon az értelmiségiek és a közemberek seregei iratkoztak be az RMDSZ-be.

A tömegeknek volt közös sikerélményük. Ezek közül az első szabad választásokig kettőt emelnék ki: az 1990. február 10-i gyertyás tüntetést az anyanyelvi oktatásért, a magyar oktatási intézmények visszaállításáért és az első szabad március 15. megünneplését. Az utóbbival Háromszék országos példát is statuált, a köztéri ünneplés hagyományát teremtette meg, amit az előzetes határozott háromszéki kiállás nélkül, meglehet, hogy még hosszú ideig templomokban vagy különféle civil szervezetek égisze alatt zárt körökben ünnepeltünk volna.

A húszéves évfordulón ezt, a tömegek felhajtó erejének megszerzését és megszervezését tartom nélkülözhetetlennek, az autonómiateremtés és minden egyéb lényeges magyar törekvés sikere alapfeltételének.

A pártoknak alapvető kérdésekben egymást erősítő partnereknek kellene lenniük.