Szűkebb hazánkban, a Székelyföldön a mezőgazdaság minden időkben fő foglalkozása volt népünknek, s az ma is. A szülőföld adja az alapot életünknek. Az emberek idejében felismerték, hogy az eredményes, intenzív mezőgazdasági tevékenységhez tanulásra van szükség.
Nem elég csak a föld egyszerű megmunkálása, ehhez még sokirányú ismeret megszerzése szükséges, ami a mezőgazdasági szakoktatásra hárul. Háromszéken a mezőgazdaság iskolai oktatása a múlt század elején indult be Kézdivásárhelyen a Nagy Mózes Főgimnázium mellett. Később, 1941-ben, dr. Bánffy Dániel minisztersége alatt az akkori földművelésügyi minisztérium határozatot hozott egy mezőgazdasági középfokú tanintézet létrehozására Sepsiszentgyörgyön is. A beindítással dr. Gámán János okleveles mezőgazdászt bízták meg — írja a Mezőgazdasági Iskolacsoport 55. évfordulóján (1941—1996) megjelent évkönyv bevezetőjében dr. Keresztes László agrármérnök, akit 1959 szeptemberében saját kérésére helyeztek át a kézdivásárhelyi technikumból a Traktoriskolához. A Budapesti József Nádor Műegyetem egykori végzettje 1967-ig aligazgatóként, majd tíz évig igazgatóként vezette Sepsiszentgyörgy és Háromszék egyetlen mezőgépészeti szak- és középiskoláját. A közismert és népszerű mezőgazdász soraiból sikerült megismernem a hetven felé tartó, sokszor nevet változtató, de alaparcélét mindvégig megőrző iskola háború előtti, alatti és utáni hányattatott múltját. Az utóbbi tizenhárom esztendő feltárásában segítségemre volt az iskola lakatos-gépész mestere, Kovács Jóska, Méder Ferenc tanár és Latzin Gábor, az iskola jelenlegi igazgatója.
A mindközönségesen Traktoriskolaként ismert tanügyi intézet ötödik esztendeje alapító igazgatójának, dr. Gámán Jánosnak, a Debrecenből Sepsiszentgyörgyre irányított kiváló mezőgazdasági szaktanárnak a nevét viseli, és a szabadkígyósi Mezőgazdasági és Élelmiszer-ipari Szakképző Intézettel tart fenn testvériskolai kapcsolatot.
Váratlan látogatás
Több mint harminc esztendeje nem találkoztam a szentegyházi Vitus Bercivel. A látogatás örömét másfél napos beszélgetés követte városnézéssel fűszerezve, mert a VI—VII.-es osztálytárs arra is kíváncsi volt, mi maradt még meg inasévei, az 1955—58-as évek Sepsiszentgyörgyéből. A szentegyházasfalvi diákcsínyeket, az ő félárva sorsát felidézve, mindannyiunk gyermekkori szegénységén s nem éppen gondtalan évein is eltűnődve jutottunk el az 1954/55-ös tanév utolsó napjának utolsó osztályfőnöki órájához. Amit felejthetetlen, jó és szigorú magyar szakos tanárunk, a máréfalvi Kovács Mihály tartott. S ami annyiban különbözött a korábbiaktól, hogy a jogosan ránk férő szidás helyett szokatlan nyugalmával és szelídségével állított fel a padban egyenként, mondanánk el neki és egymásnak, milyen iskolában, milyen pályát választva szeretnénk tovább tanulni.
A gimnáziumi épület s annak bentlakásos három éve bevehetetlen várként lebegett lelki szemeink előtt a magas felvételi szint és szüleink anyagi helyzete okán. Ezért mi, fiúk — de a lányok egy része is — az ingyenes szakiskolákat pécéztük ki, a szakmunkásképzést, s a mesterség tanulását láttuk jövőnk zálogának, előzetes szülői egyeztetéssel. Berci barátom is a szentgyörgyi Traktoriskolát említette, talán mert a VI.-ból kimaradt osztálytársak, Ambrus Mihály és Tankó Gyárfás, az egyéves mezőgépészeti képzés előnyét kihasználva, egész fiatalon jutott kenyérkeresethez. Egykori birkózótársam az iskolai szünetek távugrógödrében, mivel — testvérei közül legnagyobbként — elhunyt édesapját is pótolnia kellett, nem siette el a traktorvezetői könyv megszerzését, s a tanultabb rokonok tanácsára is, 15 évesen immár, vállalta a hároméves tanoncéletet.
Bár az egyenruhát, a tanfelszerelést és a kosztot az állam fizette, nem volt könnyű nekünk, szegényebb családból származottaknak, kik nem várhattak csomagot hazulról a szigorúan kiporciózott és kis mennyiségű menzai étek pótlására. Így minden lehetőséget megragadtak, hogy egy kis zsebpénzhez jussanak — meséli az egykori tanonc a főtéren keresve a régi bodegát, ahol az Iparosotthon kuglipályáján tekebábu-állításból keresett banikon megihattak egy ,,cáp" sört. Minden emlékét alátámasztom, s vigasztalom a magam hasonló tanonciskolás, puliszkás, marmaládés, mindig éhes udvarhelyi inaséveimmel...
Az jó hírért, névért s az szép tisztességért...
Költőt idézek a hírnév kapcsán. Mert jó hírneve volt Nagy- és Kisoláhfaluban egyaránt a szentgyörgyi Traktoriskolának. És mert nem volt hasonló szakiskola a rajonközpontokban, Udvarhelyen, Csíkban, Gyergyóban, pláne magyar nyelvű, toborzás nélkül is jelentkeztek Kápolnásfaluból, Lövétéről, Homoródalmásról és sok más, Udvarhely környéki faluból az ötvenes évek elején-közepén a mezőgépész-diplomára vágyók. Találkozásunk után Berci barátom küldi a levelet, amelyben sorolja a két szomszéd faluban végzettek neveit, akiket alulírott is ismert: Kozán István, Balázs Albert, Lőrincz János, Benedek Ferenc, Elekes István... A traktoristahiány pótlása végett bevezetett egyéves képzés 54/55-ös hatvanegy végzettje között volt Tamás István, Konrád Mihály, Ferencz József Szentegyházáról.
A Traktoriskolából kikerültek derekasan helytálltak a nagybetűs életben, bár kevesen maradtak a traktornyeregben falun. Tanáraiknak, mestereiknek köszönhetően kitűnően elsajátították a fém- és gépipar alapjait, s a termelésbe kikerült ifjú mezőgépészek nemcsak szántottak-vetettek, de szükség esetén egymaguk szedték szét a motort, a kapcsolószekrényt, s tették üzemképessé ismét a rájuk bízott erőgépet, az arató-cséplő gépet. Az iskolában kapott erős alapnak köszönhetően érvényesültek a gyárakban lakatosként, szerelőként, villanyszerelőként elhelyezkedők a javító-karbantartó részlegeken.
Egyik jó ismerősöm, akit a cigarettagyár küldött nyugdíjba, mosolyogva meséli, hogy: ,,én is ott végeztem 1964-ben. Sokan végeztünk abban az évben, az öt osztályban nem kevesebben, mint 177-en. A mi osztályunk volt a legnépesebb, a III. C, negyvenen voltunk. András Vilmostól Zsigmond Béláig alig fértünk fel a kicsengetési kártyára. Hogy milyen volt az iskola színvonala? Dicséret helyett csak annyit mondok, hogy mind a három fiamat oda írattam be, ott is végeztek, Csaba, Attila és Sándor. Hogy milyen szaki voltam én, s milyenek a fiaim, kérdezzél meg másokat, akik ismerik..." Nagy Csaba, barátosi születésű barátom szűkszavú jellemzéséhez alig van, mit hozzáfűzni!
Főhajtás tanároknak, mestereknek
A sepsiszentgyörgyi Traktoriskola fennállásának 68 esztendeje alatt több ezer szakmunkást és technikust küldött a mezőgazdaságban és az iparban mindig és mindenhol érvényesíthető mesterségeikkel. Az évtizedek során változtak az agráripar, az élelmiszeripar követelte szakmák, de az iskola mindig igazodni tudott a piac és a társadalom elvárásaihoz, a kor és politikai széljárás nem mindig helyeselhető útmutatásához. És ettől függetlenül hajtanak fejet az ott végzett diákok évtizedek távlatából egykori tanáraiknak, oktatómestereiknek, akikről csak elismerően nyilatkoztak. Az 1957/58-ban végzettek igazgatójuknak, Czimbalmos K. Lajosnak, tanáraiknak, mérnök pedagógusaiknak, Demeter Sándornak, Égető Gézának, Fekécs Máriának, Holiska Máriának, Kövesdi Emilnek, László Dezsőnek, Strömpel Stefániának, a türelmes oktatómestereknek: Kelemen Lajosnak, Keserű Lászlónak, Nagy Bélának, Szabó Ferencnek. A fiatalabbak, a rendszerváltás után végzettek Kovács József és Demes Csaba nevét emlegették gyakrabban. A régebben a sajtóban is közlő Demes Csaba műszaki ismereteit dicsérendő, meglepetten olvastam szakcikkeit a Magyarországon megjelenő Haditechnika számaiban...
A jelenhez igazodva
A dr. Gámán János nevével fémjelzett egykori agráripari szak- és szakközépiskola sokszor profilt változtatott ’96-os évkönyvének megjelenése után is. A mezőgépészet és autóvillamossági szakmák mellett könyvelési, hűtőipari gépészetet, húsfeldolgozói képzést is kaphattak diákjai, de kozmetikusi osztályuk is volt lányok részére! A szakközépiskola igazgatója által rendelkezésemre bocsátott osztálynévsorokat összesítve írhatom, hogy az idei tanévet tizenkét osztályban — öt szakmunkásképző, hét technikusi — 117, illetve 127 tanuló kezdte meg nappaliban és estiben. A gólyák, a mostani IX.-esek négy év múlva az ökológia és a környezetvédelem technikusaiként fognak érettségizni. Segítsék őket, huszonnégyüket beilleszkedni új iskolájuk szokásaiba, hagyományaiba a mostani XII.-esek, hogy meghallgatásra találjon osztályukban is a neves pedagógus és szakember intelme: ,,Légy büszke arra, hogy tanulásban a lelked gazdagodik!"
