Vetró Bodoni András illusztrációja
A dohányzás abbahagyásának receptje egyszerű: meg kell önmagunkat ijeszteni. Minél nagyobb az ijedség, annál gyorsabb és eredményesebb a leszokás a bagózásról.
A történet majdnem negyvenesztendős, de még mindig aktuális.
Egyszer csak erős, bizsergő zsibbadást éreztem a jobb lábamban, és ott, helyben meg is ejtettem az öndiagnózist: érszűkület. Amputálással megcsonkolt lábak rémképe jelent meg. Láttam ilyent, nem is egyet. Duna-deltai házigazdánk, szenvedélyes halász-horgász valahonnan a Kárpátokból költözött le a Delta kapuja alá, csónakkikötőt üzemeltetett, megvásárolt egy kiszuperált, orosz gyártmányú, kisebb hajó nagyságú csónakot, azt szétszerelte, és feltornásztatta egy állványzatra, ott úgy nézett ki, mint a szentgyörgyi sárkányszobor. Anyagilag pusztán ebbe is beletörött volna a bicskája, annyi üzemanyagot fogyasztott egykor a szárnyas hajó, de nem emiatt ment tönkre az üzlet. Érszűkülete volt, nem ment idejében orvoshoz, amputálni kellett mindkét lábát, kerekes széke volt ugyan, de a Duna-partra épített labirintusban, a zegzugos, sokféle lépcsős, betonlapos járdán, a ragadós iszapban nem tudta mozgatni a járgányt. Ott fetrengett az ágyban, hervadóan is még mindig szemrevaló felesége gondozta, próbálta üzemeltetni a vállalkozást is, fogadta a vendégeket, az izmos és egészséges férfiakat, de a csonkolt lábú férj fájdalmai beteges féltékenységként raktak fészket benne, és nem is tudott az asszony után nézni, hogy merre jár, melyik vendéggel kedvesebb, s emiatt a megbízhatóbbnak vélt szálláskeresők egyikét-másikát kérte meg, hogy az asszony után nézzen.
Azok néztek volna is a nő után, de másképp és más szemmel.
Tragikomikus helyzet alakult ki hát az iszapos-sáros Duna-parton, a vendég azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen, következő alkalommal inkább máshol nézett szállás után. A vállalkozás tönkrement, a férfi kínjában tovább bagózott, fújta a füstöt, mint egy kikopott csónakmotor, tüdejét is kikezdte a kór, ebbe pusztult bele, és a magas állványra helyezett hatalmas, rozsdamarta csónaktest mementóként állt a gazda nélkül maradt házikó előtt.
Szóval, zsibbadt a jobb lábam. Az első ijedségen, valószínű, túltettem volna magamat, ha nem rögzült volna bennem ez a deltai élmény, de ott volt kéznél a másik, a családi történet is. Apósom, Feri tata érszűkületes volt. A lakásban falvédő helyett is megjelent az amputálás réme.
Orvosa azonnal letetette véle a cigarettát.
Törékeny testű öregember volt, döntése, hogy többet nem vesz szájába szivart, nekem is erőt adott, mert nem tételeztem volna fel róla, hogy lesz ennyi lelkiereje.
Döntöttem. Nem szólok senkinek, megpróbálom elhagyni a bagózást.
Rengeteget, naponként két doboz koporsószeget is elszívtam. Azzal vigasztaltam magamat, hogy néhány szippantás után reflexszerűen elnyomtam a félig szívott cigarettát.
Fokozatok nincsenek, vagy kemény elhatározással abbahagyom, vagy elvisz az ördög — gondoltam —, mert amputált végtagokkal úgysem tudnék élni. Azt is elhatároztam, hogy ellenállhassak minden kísértésnek, és ne alázzam meg magamat alkalmi potyaszivarak kunyerálásával, mindig hordok magamnál cigarettát. Ez jó tréning lesz — véltem.
Hetek múltán még büszke is voltam magamra.
Aztán következett egy újabb deltai út.
Már egy hete boldogtalankodtunk a Duna-parton, mert nem akadt horogra valamirevaló hal. Elhatároztam, hogy bár messzire, három kilométernyire van a táborhelyünktől az azelőtt mindig eredményes halfogó partszakasz, pitymallatkor kelek, és elmegyek oda. Csónakkal átkeltem a folyamágon, a rengeteg cuccal a parti ösvényen baktattam a célponthoz. Ott a fűzfaóriás gyökérzete alól kimosta a talajt az áradás, és a fa belezuhant a vízbe. Ideális horgászhely — állapítottam meg. Gyorsan kipakoltam a felszerelést, két horgászbotra orsót szereltem, csaliztam, és a készséget bedobtam a fa vízbe fulladt koronája alatti örvénybe. Ülőhelynek kinéztem a fa törzsét, és amikor odaléptem, akkor vettem észre, hogy egy csomag Apollonia ott hever az ülőhelynek kinézett fán. Mohón, majdnem kapkodva nyúltam utána, mintha attól kellett volna tartani, hogy valaki elveszi előlem. A dobozt az orrom elé emeltem, szippantottam a finom, aromás illatból, azután vettem szemügyre a doboz tartalmát. Egy szál cigaretta hiányzott a dobozból. Kiemeltem a másikat, gyakorlott mozdulattal a számhoz emeltem, a bódító illat majdnem elszédített, és akkor nyilallott belém: ezt nem tehetem meg! Ha valaki tanúként jelen lenne legalább, hogy mondhassam: láttad, Isten rendelése, és ezt az egy szál cigarettát most elszívom. Finom valami, nem büdös, mint a serdülőkoromtól szívott koporsószegek, ez az egy szál bolgár cigaretta nem visz a sírba.
Aztán meggondoltam magamat, s a cigarettát visszacsúsztattam a dobozba, a többi mellé.
Már magam is élveztem azt a jelenetet, amikor a táborhelyen elmesélem a történetet, barátaim hitetlenkedve hallgatják, majd nagyokat szippantva, füstkarikákat bodorítva az esti tábortűz mellett elszívják a potyaszivart.
Még a nyál is összeszaladt a számban, mikor gondolatban a jelenet végére értem.
Estefelé összeszedtem a horgászcuccot, és hal nélkül hazacaplattam.
Úgy tűnt, mintha nagy halat akasztottam volna. A történteket sikerélményként éltem meg. Akkor bizonyosodtam meg, hogy többé nem gyújtok rá.
Hónapok múlva derült ki, hogy nincs is érszűkületem. A kimaradt lábzsibbadás lehetséges okait firtatva jöttem rá, hogy miután beköltöztünk az új lakásba, a belső udvar még hosszú ideig építőtelepi felvonulási hadszíntérhez hasonlított. Bokáig érő sár, hatalmas tócsák, amelyeket csak bakkecskeként lehetett átugrálni. Félig-meddig még mindig falusiként az állatetetésre alkalmas háztartási maradékot hazahordtuk szülőfalumba. A negyedik emeleten a papírzsákba bele is pakoltam a kenyérmaradékot, majd még ráhelyeztem ezt-azt, hogy ne kelljen kétszer fordulnom. A megtömött zsák jókora súlyú volt, valósággal húzott a lépcsőkön lefelé.
Amikor a földszinti ajtón kiléptem, ott volt előttem a sártenger, és ott ugrált át a tócsákon tőlem néhány méterre vicogva két csinos fruska, hamiskás pillantást vetve rám, amint a teletömött zsákkal egyensúlyoztam a sárban. Vízszintesre nyújtott karom alig bírta a megtömött zsákot, de a pocsolyába mégsem tehettem bele a két, ugrálás közben is engem vegzáló hajadon előtt, akiknek az arcára volt írva a gondolat: miért nem vállalkozik csak akkora teher cipelésére a bácsi, amelyet elbír?
Ajkaimat összepréselve elmentem a kocsiig, betettem a zsákot a hátsó ülésre, majd az erőlködéstől félig aléltan beültem a volán mellé.
Jóleső zsibbadást éreztem, amely átjárta az egész testemet.
Amikor a kocsiból ki akartam szállni, nem tudtam felemelkedni, csak miután bal karommal belekapaszkodtam az ajtó fölötti perembe.
A diagnózis később derült ki: két gerinccsigolya között megsérült egy idegszál, amikor a zsákot a kocsiig egyensúlyoztam.
Aztán minden rendbe jött, az egész zsákos-süldőlányos történetről meg is feledkeztem.
Viszont azóta sem vettem cigarettát a számba.
