A csernátoni múzeum bútorfestő műhelyéből két markos legény kivitt egy íróasztalnak vélt bútordarabot az udvar gyepére, hogy a műhely zsúfoltságában egyedi szépségéről ne terelhesse el a figyelmet semmi egyéb. Ez a bútorkihelyezés kérésemre történt. Látni és fényképezni akartam néhány olyan bútordarabot vagy tárgyat, amelyeket Haszmann Gabriella — Gabika — rajzolt-festett, s amiért meghívót kapott a székesfehérvári Rác utcai Mesterségek Házába, hogy ott egy álló héten át háromszéki ihletésű bútorfestésre tanítsa a dunántúliakat.
Gabika hozott még két sótartót is, ezeket ráhelyezte az asztalnak vélt bútordarabra, majd fiatalasszonyos mozdulattal, mintha port törülne, simogatni kezdte az asztal lábát — vagy inkább a talpát?
Kérdeztem, hogy mi a népi neve ennek a bútordarabnak, s járatlanságomat leleplezve kissé csodálkozva mondta, hogy „kamarásasztal". Az ismeretlen szónak igen megörültem, amelynek egyik-egyik darabját értelmezni tudtam, de így, együvé ragasztva a kamara és az asztal szót, nem tudtam, mit kezdjek vele. (Az Erdélyi Szótörténeti Tár sem közöl róla adatot.) De, mint ilyenkor mindig, készenlétben vannak a Haszmannok, s máris pergett a magyarázat: a kamarásasztalnak nem csak lapja van, amit én, az elvárosiasodott csernátoni íróasztalnak véltem, hanem van neki asztalfia is, amelyben kendőbe göngyölve a kenyeret tartották. De tartottak az asztalfiában egyebet is, mégpedig kulcsra zárva. ,,Asztalfia, pléhes, kulcsos" — olvasom egy 1679-es feljegyzésben, s azt is megtudom egy vallomásból, hogy ,,pénzt csak egyszer loptam a bézárt asztalfiából" (1848).
Gabika pedig beszélni, mesélni kezd a székesfehérvári napokról: évekkel ezelőtt, mint most is, bútorfestést tanultak Csernátonban valakik, s mivel annyian nem telepedhetnek át a Dunántúlról Háromszékre, hogy ezt a gyönyörű mesterséget elsajátítsák, meghívták Gabikát a bútorfestés szakmai vezetőjének, s elképzelem, hogy ő ott is akkora lelkesedéssel adta át tudását, mint ahogyan itthon most a magyarázatnak nekilendül. A háromszéki mintakincset ismertette, amelyben a leggyakoribb a nőiség jelképe, a tulipán, de használnak más virágmotívumokat is. Az itteni bútor szellősebb, mintái nagyobbak, az alapszínek a kék, a zöld és a barna. Ezeket láthatjuk a sótartókon is, amelyek rekeszeiben a durva sót és a finomat tartják.
Aztán a gyepre kitett kamarásasztalt gyorsan visszavitettem a műhelybe, ahol festett saroktékák, kendőtartók társaságában otthonosabban érzi magát, s egy köteg lapkivágást is magammal hoztam Csernátonból, amelyben a Gabika székesfehérvári sikerét gazdag képanyaggal illusztrálva méltatják. Orvosok, pedagógusok, más szakmabeliek, idősek és fiatalok, székesfehérváriak és vidékiek vettek részt ezen az egyhetes kurzuson, olyanok, akik nem a kertitörpés giccset telepítik majd környezetükbe, hanem a festett-faragott bútordarabokat, s a kamarásasztalnak akár új funkciót is adhatnak, az íróasztalét, hogy nekem is igazam legyen.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.