Hogy valóban nemzetgyűlésről beszélhetünk, arról, más források mellett, például Bethlen Farkas naplója pontosan tudósít, valamint Gyulaffy László is részletesen ír erről. Székelykeresztúron az összegyűltek ugyanúgy jártak el, mint a megelőző fontosabb nemzetgyűléseken: először is választás útján betöltötték az üresedésben levő tisztségeket: most ennek során székely főgenerálissá választották Petki Jánost, mit sem törődve azzal, hogy Basta korábban mást helyezett ki erre a tisztségre, ugyanakkor megelőzték Bocskait is, aki később csak megerősíti a székely nemzetgyűlés határozatát, mivel Petki maga is a székelyek főkapitányának nevezi ki.

Ezt követően a rendek hozzáláttak az egymás között felmerült kérdések megtárgyalásához. Előrebocsátjuk, hogy a fejedelemség szervezése óta egyre inkább a nemesség képviselte a székely natiót a különböző országos összejöveteleken, a nemzetgyűléseken azonban rendszerint jelen voltak a közrend és a gyalogrend képviselői is, akik Székelykeresztúron sem hiányoztak. Lényeges látnunk, hogy a közrend és a nemesség között párbeszédre került sor, valamint — amint már mondottuk — egymáshoz való viszonyuk tisztázására.

A székely—székely párbeszéd leírását Bethlen Farkasnak köszönhetjük, aki megjelöli a párbeszéd napját is, 1605. február elsejét. A közszékelyek arról kérdezték a nemeseket, valószínűleg elsősorban Petki Jánost, miként áll Bocskai dolga ,,oda fel", amire a válasz: igen jól áll, mert ,,az egész magyarság ehhez két kézzel nyúlt, el annyira, hogy hasonló egyesség soha magyar közt nem lett volna". Ebben a kérdésben — úgy tűnik — a közszékelység megnyugodott, de hátravolt még a két fél egymás közti viszonyának tisztázása. A többször fellázadt, sok rombolást véghezvitt köznép nagyon félt a nemesség bosszújától, hiszen ilyenben már nemegyszer volt része az utóbbi néhány évtizedben. Azt kérdezték, készül-e megtorlásra a nemesség a nép ellen, a felelet világos volt: másról van most szó, nem kell tartaniuk büntetésektől, ha nem adnak okot rá; arra intette a székelyeket: ne legyetek ,,nemzetetek árulóivá".

A nap fő szónoka Petki János volt, aki világos beszédben Erdély sanyarú helyzetét s még szomorúbb lehetséges jövőjét hangsúlyozta, hogyha most ,,Erdélynek hanyatlófélben levő dolgát meg nem erősítik egybevetett vállakkal, vége lesz az eddig is elnyomorodott erdélyi nemzetnek". Ezután kéri a székelyeket ,,úgy, mint vér szerint való atyánk fiait, hogy jól meglássátok, mit cselekesztek, magatokat velünk együtt el ne veszessétek". Mert az egész nemesség Bocskai mellé állt, azok is, akik Törökországba menekültek; itt Bethlen Gáborékra céloz. Ha most az elvárások szerint cselekednek, nem vetik soha jobbágyságra. A nemesség azt is szóvá tette, hogy Bocskai mindenkinek megbocsát, aki csatlakozik hozzá. A nemesi rend a fenti egyezmény alapján kívánt némi biztosítékot kapni arról, hogy a közszékelység a fegyvert nem fordítja ellene. Feltehetőleg a volt gyalogrend erre ígéretet tett, így a bizalom helyreállhatott a két rend között, és sor kerülhetett arra, amiért a gyűlés tulajdonképpen létrejött: a Bocskaihoz való csatlakozás megtárgyalására. Petki János arra szólította fel a gyűlést, hogy együtt ,,munkálkodjanak a magyar szabadság visszaszerzésén, s a németeknek tovább nem engedelmeskedvén, egyenlő akarattal Bocskai hívségére adnák magukat". Az eredmény gyorsan megszületett: nem is késlekednek kimondani a csatlakozást, ha Bocskai teljesíti feltételeiket. Ezek a következők voltak: 1. a székelyeket megtartja régi szabadságukban; 2. a közelmúltban esetleg elkövetett tetteikért közbocsánatban részesülnek; 3. nem helyez idegen tiszteket és kapitányokat közéjük, hanem megengedi, hogy maguk közül válasszanak vezetőt; 4. nem helyez idegen katonaságot közéjük, s nem ellenzi, hogy azokat a nemeseket, akik nem nemzetségükből valók, elűzzék maguk közül, és 5. amennyiben hadfelkelés alkalmából 15 napon belül nem ütköznek meg az ellenséggel, régi szokásuk szerint hazamehetnek.

Ezzel az üzenettel indították küldöttségüket Bocskaihoz. Székelykeresztúron elhatározták azt is, hogy február 21-én újból gyűlést tartanak a marosszéki Nyárádszeredában.

A gyűlés időpontjának kijelölésében valószínűleg arra gondoltak, hogy addigra visszaérkezik a küldöttség Bocskai üzenetével. Hogy ez így is történt, csak feltételezhetjük, azt viszont tudjuk, hogy Bocskai február 16-án Sárospatakon szabadságlevelet állított ki a székelyek számára, amely biztosította régi jogaik megtartását azzal a feltétellel, hogy hűségesküt tesznek neki, s a hazát híven szolgálják. A nyárádszeredai gyűlést az említett napon pontosan megtartották, és ott a magyar és székely rendek elhatározták, hogy felajánlják az erdélyi fejedelmi hatalmat Bocskainak. Bocskai örömmel vette a hírt, és készült a beiktatás ceremóniájára. Jóval korábban megérkezett viszont a fejedelem megbízottja, az erdélyi főkapitánnyá kinevezett Gyulaffy László, akinek sikerült a székelyek segítségével az ellenséget kiűzni Erdélyből, és a szászokat is rábírni Bocskai fejedelem elfogadására. Beiktatására azonban csak 1605. szeptember 14-én került sor a medgyesi országgyűlésen.

Ezt megelőzően 1605. április 20-án Szerencsen Bocskait Magyarország fejedelmévé választották. Lehetett volna király is, hiszen a török szultán koronát küldött számára, de Bocskai azt nem fogadta el, mert nem akarta a török hatalmát növelni. Sőt — amint már mondottuk —, nagy álma Magyarország függetlensége volt. Ez azonban az akkori helyzetben nem volt elérhető.

Hangsúlyozni kell, hogy Bocskai kényszerből fogadta el a török segítséget, azért, mert az ő szavaival élve: ,,magunk elégtelenek valánk idegen nemzet rabságából magunkat megszabadítani".

Az államférfi

Ekkor s ezután lett a politikus és hadvezér Bocskai István kiváló államférfivá. De nyomban szembe kellett néznie a hogyan tovább kérdésével. Nem volt könnyű döntés, hogy elfogadja-e a Habsburgok kezén levő nyugat-magyarországiak politikai elveit (Illésházy István vezetésével), hogy ti. a császáriakkal fogjon össze, és az ország teljes egysége érdekében vagy csatlakozzék a kelet-magyarországiak, erdélyiek török szövetséget kívánó ajánlatához, s a Habsburgok elleni háború folytatását elvállalva, török fennhatóság alatt álljon helyre Magyarország kerületi egysége. A legújabb kutatások szerint erre a török hajlandó lett volna (Péter Katalin).

Bocskai azonban nemcsak hadvezér, hanem reálpolitikus is volt, úgy látta, hogy a Habsburg-uralom a magyarság nemzeti létét veszélyezteti (Benda), a törökről pedig úgy vélekedett, hogy távol kell tartani az általa még el nem foglalt országrészektől. Ezért nem csatlakozott sem a ,,német", sem a ,,török" párthoz. (...)

Bocskai és a székely nép viszonya jól alakult. Ismerve a helyzetet, 1605. szeptember 18-án levelet írt, amelyet valószínű, titkára, Péchy Simon fogalmazott. A levélből rendkívül érdekes képet kapunk a székely társadalom akkori szerkezetéről. Eszerint voltak több zsellért tartó nemesek, illetve olyan nemesek, akik csak egy zsellért tartottak, voltak továbbá két ekét bíró lófők és szabad székelyek, olyanok, akik csak két ökörrel rendelkeztek, s végül olyanok is, akiknek házukon kívül ,,semmije sincs". Tudnunk kell, hogy az ekét átvitt értelemben is használták: bizonyos kiterjedésű földet is jelentett.

A székelység körében Bocskai korára a gazdasági és társadalmi jellegű megosztottság bizony jól előrehaladt: jelentős volt a vagyoni különbség a gazdagabb és szegényebb nemesek, módos lófők és szabad székelyek, valamint a kevésbé módosok között; a teljesen vagyontalanokról nem is szólva. Ezek mind katonáskodó rétegek voltak, még a vagyontalanok is, de valószínűleg ez utóbbiak kiállása a mustrán szegényes lehetett, ezért kellett, amint Péchy Simonnál olvassuk, távolabb tartani őket a fejedelem érkezésekor. Viszont a zsellérek és jobbágyok nem tartoztak fejenként katonáskodni. Mivel tudomása volt a székely társadalom belső feszültségeiről, már a medgyesi országgyűlés alkalmából a Székelyföldre küldte Petki János székely főkapitányt és Szuhay Gáspár magyarországi tanácsosát, hogy a ,,minemű egyenetlenségeket" a nemesség, lófő és szabad székelyek között eligazítsák.

Bocskai rendkívül nagyra értékelte a székely szabadságot, a székely szabad katonai társadalmat. Ennek jelét adta a hajdúság letelepítésekor, amit székely modell szerint intézett el. Az 1605. december 12-i, Korponán kelt szabadságlevél a következőket írja a fentiekről: ,,Hogy pedig a mi említett vitézeink (a hajdúk) bizonytalan lakhelyeikről el ne széledjenek, vagy idegen törvényhatóság alá ne kerüljenek, hanem minden időben egy bizonyos állandó helyen és kerületben lakván, s így együtt a mi erdélyországi hív székelyeink szokása szerint, Magyar- és Erdélyországunknak minél alkalmasabb, hasznosabb és sikeresebb szolgálatot tehetnének, és készen találnának."

A fejedelem védelmezte a székely katonanépet, természetesen, erőteljesen megkövetelve a székely had részvételét a katonai műveletekben. Jakab Elek kutatásai során felfigyelt arra, hogy mennyire — mondhatni — előzékeny s gondoskodó volt a székelyek iránt 1605—1606-ban az a Bocskai, aki korábban keménységéről volt híres. Valóban, ezt az új szemléletmódot tükrözik a székely főkapitányhoz sorjában küldött levelei. Ehhez az új vezetői stílushoz, kellemes hangnemhez az is hozzájárulhatott, hogy a fejedelem belső tanácsadójává fogadta a kiváló humanista műveltségű (egyébként szombatos) székelyföldi Péchy Simont, aki a székely kérdések s mentalitás jó ismerője volt, s megtapasztalhatta azt, hogy a szép szóra, emberséges magatartásra a székely fogékonyabb, mint a kemény, dölyfös parancsolásokra. (...)

Amint már szóltunk róla, alighogy elküldte felhívását Erdély kiváltságos rendeihez, sietett a közszékelyek szabadságjogait elismerni s megerősíteni, s így magához vonzotta a korábban nemegyszer rossz szövetséget kötött legnépesebb székely katonai rendet is. Igaz, hogy Bocskai nemzetfelfogása még nem a 19. századi modern nemzet, de annak történeti előzménye, előkészítője. Végül is, Bocskai zászlói alá állította a magyarság nagy részét, s együtt vitték győzelemre a szabadságharcot.

Az államférfi Bocskai persze a szövetségkötéseket sem hanyagolhatta el: sikerült megnyernie az erdélyi szászokat, szövetséget kötött Eremia Movila moldvai fejedelemmel, akitől az erdélyi harcokban segítséget kapott. A szabadságharc győzelmét a bécsi békekötéssel tetézte be, amely véget vetett a magyarok és a Habsburg-hatalom közötti háborús állapotoknak, és számos sérelmet oldott meg Magyarország javára. Bocskai sietett kihasználni a szabadságharc katonai küzdelmét, és ezt azzal sikerült elérnie, hogy a Rudolf császárral kötött 1606. június 23-i bécsi békeszerződésbe sikerült beiktatni Magyarország és Erdély jogait.

A bécsi béke biztosította a protestáns vallások szabadságát, a Szent Korona hazahozatalát Prágából, Magyarország nádorválasztási jogát, s azt, hogy a magyarországi várak magyar kézbe kerüljenek, továbbá, hogy Magyarországon a tisztségeket magyarok töltsék be, és a szabad királyi városok maradjanak szabadok. És, amit elsőként is említhettünk volna: a bécsi béke Erdélyt a Tisza bal partjával együtt önálló fejedelemségnek nyilvánította.