Én Dálnokot nem tekintettem tervezett életpályámon végállomásnak, ígéretem is volt rá, hogy hamarosan áthelyeznek olyan helyre, ahol távoktatásos pályára szorított egyetemi tanulmányaimat jobb körülmények között tudom folytatni és befejezni.

Dálnok nem nőtt a szívemhez, de Miklós Máriához kellemes emlékek fűznek. A tantestületben nem volt közösségi szellem és élet. Nekem a 26 hónapos katonaság előtt az egyévi lemhényi tanítóskodásom egy nagy élményfolyam volt, tele vidámsággal, közösségi élményekkel, barátságokkal, mindennel, ami ahhoz szükségeltetik, hogy az ember jól érezze magát. Dálnok mindennek az ellenkezője volt. Utólag, azt hiszem, maga az igazgató is oka volt ennek. Rigorózus, barátságtalan és kimért, pedáns ember volt, cinikus és kötekedő. Rossz közérzetünknek mégsem ez lehetett a fő oka. Dálnok az ,,átkosban" a legnagyobb megpróbáltatásoknak kitett település volt. Háromszéken a legtöbb földbirtokos családot Dálnokból ,,emelték ki" — hurcolták el a Duna-deltába, Dobrudzsába vagy máshová. Az államosított birtoktestekre idegen munkaerőt hoztak be. Dózsa szülőfalujában a kollektív is inkább szem előtt volt, mint másutt. A községre ráoktrojált osztályharc élesebb volt a szokásosnál is.

Erre a sok irányból érkező traumára az emberek úgy reagáltak, hogy próbáltak csendben lenni, begubózva, feltűnés nélkül élni.

Miklós Mária és családja is.

Később több ízben is kapcsolatba kerültem a községgel. A Dózsa vélt szülőháza helyén lévő emlékmű nagyjából az én munkám eredménye, maga a terv is. Az más kérdés, hogy az elképzelést Plugor Sándor valósította meg. A központi Dózsa-emlékműhöz is közöm volt, mégpedig meghatározó módon, mert Szobotka András szobrát középméretű makettként én fedeztem fel az egyik bukaresti szobortemetőben. Mire a szobor állt, arra engem száműztek a szobrok talapzata mellől. De az ünnepségen még ott voltam, és szóltam is a szemtelenség határát súrolva, hogy ehhez a szoborhoz új aszfaltút is kell, mert a monumentális alkotás százakat és ezreket vonz erre a helyre. Barabás Miklós dálnoki gyermekéveinek emlékét Dali Sándorral sikerült közöltetni.

Mindezek után most jó érzéssel állok a teljesen felújított Templom tér, Dózsa tér — mi lesz a neve? — előtt. A 36 esztendő után porából elevenedett település hangulata ma egészen más, mint fél évszázaddal ezelőtt. Most bizonyára érdemes itt tanítani, lelkésznek vagy gazdaembernek, iskolásnak lenni. Nos, várom, hogy egykori iskolai kolléganőmről, Miklós Máriáról Bara Sándor tanár úr, volt iskolaigazgató a laudációt elmondja.

Alázattal végigjárni az életet

Bara Sándor: Már 34 évvel ezelőtt feltűnt nekem, hogy valahányszor barátaimmal, falusfeleimmel s az iskolában beszélgettünk, gyakran elhangzott valaki szájából a következő mondat: engem Mária tanító néni tanított. Én ilyenkor egyrészt büszkeséget, másrészt, lévén tanár ember, valamiféle kioktatást éreztem ezekből a megjegyzésekből. De érdekelt a mondat háttértartalma és üzenete. A sors úgy hozta, hogy 1973-ban kollégák lettünk Máriával, aki most, már élete nyolcvanharmadik küszöbén is túl megmaradt kedvesnek, szellemileg frissnek, olyannak, akárcsak egykor volt.

Bölcsőjét Márkosfalván ringatták. Élete töretlenül ívelt a kolozsvári tanítóképzőig. Tanulmá­nyait a háború miatt csak 1946-ban fejezhette be Marosvásárhelyen. A frissen végzett pedagógus 1948-ban érkezett községünkbe. Tanított olyan körülmények között is, amikor a közerkölcsökkel problémák voltak, amikor nem lehetett Isten, s az igaz szónak nem volt értéke, amikor az álságosság volt az úr. Mária néni ma is tanít. Nem az iskolában, de minden szava, tanácsa megszívlelendő. Engem tanított Mária néni. Ma is cseng a fülemben a kedves mondat. De most már értem. Nem jelent egyebet, mint tisztességgel, alázattal végigjárni az életet, a tanítói, nevelői pályát, amely nagyon színes, izgalmas, de tele van buktatókkal. Mária néninek sikerült kikerülni a buktatókat sok tenni akarással, tiszta szívvel, őszinte lélekkel, ahogyan a gyermekeket és velük együtt a szülőket nevelte, s ezzel az egész falu népét. Intett a jóra, tanított a szépre, s közben felkészített az életre valamennyiünket. És tette mindezt taps és pénz nélkül. Fáradhatatlanul, csendben, a megértő és megbocsátó ember egyszerűségével. Mintha azt akarta volna igazolni, hogy sorsunk magasabb hatalmak kezében van, de jellemünk a magunkéban.

Egy családközpontú élet

Miklós Mária: Mikor háborús világ volt, két évet jártam Kolozsvárra. A képzőben voltam, az Eötvös utca 6. szám alatt. Tandíjat fizettünk, de az nem volt sok, 25 pengő. Kaptunk valami kicsi kedvezményt is. Édesanyám özvegyasszony volt, négy gyermekkel. Nehéz volt. Sokszor elgondolom most is, hogyan tudta rendezni a dolgait. Édesapám is tanító volt, idegbénulást kapott, s az elvitte. Mi növögettünk, s édesanyám azt akarta, hogy tanuljunk, mert föld nem lesz, amiből szökdössünk. Beköltözött Szentgyörgyre, s azt mondta: egy kályhánál főzünk, s egy asztalnál eszünk. A Mikóban jártam.

— A kolozsvári két esztendei tanulásnak valami hasznát vette-e?

— Hát hogyne! A végén Nagyváradra is átmentem, mert a húgomat oda vették fel. Ugyancsak tanítónőnek. S hogy ne legyünk két helyen, átmentem én is Nagyváradra. Mikor onnan hazajöttünk, itt már nem volt semmi. Marosvásárhelyen vizsgáztam. Különbözetit, s mit tudom, mit. 1946-ban.

Emlékszem, hogy Márkosfalván voltunk, s nem tudtuk, mi lesz a háborúban. Szentgyörgyről menekültünk, s a vonat elvitt minket, s valahol Magyarországon letett. Onnan aztán hazajöttünk. Édesanyám a nyugdíját elveszítette. Nem volt, amiből tovább tanulni.

— Máriát mindenki dicséri. Ehhez van-e valami köze annak, hogy neves iskolákba járt?

— Biztosan volt. Márkosfalván születtem, ott nőttem fel. Márkosfalván szép helyen laktunk. Nagyapám valamikor tehetős ember volt. Földecske is volt, de a sok gyermek miatt sokfelé oszlott. A régit édesanyám s édesapám átvették, s ott laktunk.

— Dálnokon kívül tanított-e valahol?

— Nem. Zakariás Ernőt kinevezték körzetinek. S akkor én jöttem helyettesíteni tavasszal. V—VII. osztály indult. S engem idetettek. A tanügyi reformmal kerültem ide, s azóta itt vagyok, itt töltöttem le az éveket. Azt mondják, hogy harminc esztendőt. Utána sem tudok számolni.

— Ki volt az igazgató Dálnokon?

— Szécsi volt sokáig. Aztán valami hiba miatt elhelyezték. Hirtelen küldték el.

— Tősgyökeres tanító, tanár volt-e még Dálnokon Márián kívül?

— Én voltam egyedül ilyen. A többiek jöttek, s mentek. Márkosfalvi létemre én lettem a tősgyökeres dálnoki.

— Most mivel telnek az otthoni napok?

— A mindennapival. Állatot nem tartok, éppen néhány tyúkot, hogy ne kelljen a szomszédba futnom egy tojásért. Disznót nem hizlalunk, nincs akinek. A lányomék nem szeretik a zsíros ételt, s nekünk már nem való. Kivénültünk belőle.

— Unokák?

— Nagyok, ügyesek. A fiú most érettségizett. Valami informatikus lesz. Marikáéknál van egy fiú s egy lány. A másik lányomnál nincs. Úgy búsulom őket. Mi lesz velük, ha megöregednek? Ki gondozza őket? Azt mondja a leányom, hogy itt van Lacika s Júlia. Valamelyik csak reánk néz. Édesanyámnak hét nagy gyermeke volt. Széjjelmentek. Kettő Magyarországra került. Sírva írta a levelet. Írt, s sírt. Kérdeztem, miért sír? Ki tudja, neki is mik jutottak eszébe.

— Márkosfalván van-e rokonság?

— Kos János, neki a fia, Karcsi. Már ezek gyermekeit nem is ismerem, olyan rég elkerültem. Kocsis Barna. A mi régi házunkat ők vették meg.

— Márkosfalva és Dálnok között mindig szoros kapcsolatok voltak.

— Miklós Imréék rokonok voltak. De őket kiemelték. Elidegenedtek. Bangyán Ildikó rokon, Márton Lászlónak, a polgármesternek az édesanyja is Miklós.

— Dálnoki Miklós Béla nem volt rokon...

— Nem tudjuk a családokat összekötni.

— Mi változott itt, mióta együtt tanítottunk?

— Ezek a fák kicsi cserjécskék voltak. Megnőttek. Az almafák akkor is öregek voltak, de jobb állapotban, mint most. Én így kaptam őket. A fenyők is megvoltak, azokat, azt hiszem, akkor ültették, amikor az iskolát építették.

— Volt egy kicsi harang. Azzal mi lett?

— Nincs meg? Vajon hova lett el? Román iskola volt, s ők csináltatták. Román felirata volt.

— Tanfelügyelői látogatói voltak-e?

— Volt egy Vásárhelyről. (Valószínű, Farkas Pál — S. L.) Kérdeztem, mi a véleménye? Azt mondta, ott sem csinálják jobban. Felső tagozaton tanítottam magyar irodalmat, s ezenkívül még azt, ami lecsepegett. Arany Jánostól olvastam, hogy egy kicsit tanuljanak, mert otthon úgysem olvasták el. Falusi gyermekek, mit csinálnak? Haza megy, s mondják, hogy: menj, fiam, adj enni a malacnak. Voltak ügyes gyermekek. Falun voltunk, kollektív volt, nehéz volt a szülőknek is.

— A dálnokiak hogy élték meg azt, hogy innen annyi embert elvittek?

— Fel se vették. Beczássyékat, Borbáthékat, Miklós Imrééket, a Hadnagyokat is elvitték. A Veresek közül is vittek el, pedig ezek nem az előkelő Veressek voltak, csak módosabb emberek.

— Mikor visszajöttek azok, akiket elhurcoltak, hogy fogadták őket?

— Nem volt semmi olyan, hogy miért jöttek vissza... Volt ismeretségük. A párt utasítására vitték el őket. Nem volt, amit tenni. Éjjel jöttek. Akkor is voltak ilyenek, hogy is mondjam? Putyunéra emlékszik-e? Gyermekei voltak. Ügyesen nevelte őket. Küldte, hogy tanuljanak. De valaki kellett pártvonalon is, aki tevékenykedjék. Ez oda mert menni, s megmondta a magáét. Megmondta, amit kellett.

— Kultúrmunkára emlékszik-e?

— Ünnepségeket kellett rendezni, színdarabot tanítani... Ez is úgy volt, hogy sorba vették. Egymást szerre kisegítettük.

— Tantestületi összejövetelek voltak-e? Olyanok, amikor jó nagyokat lehetett mulatni?

— Nem volt itt olyan. Férfiak nemigen voltak. Szilágyiné volt. Neki is az ura csendes ember. A kollektívben volt mérnök. Szécsinél, az igazgatónál nem lehetett szökdösni. Aztán volt valami bibije, s menni kellett.

— Haragosa volt-e Máriának?

— Soha, senki. Márkos Irmikával egyszer valamiért összeszólalkoztunk. Már nem is tudom, mit mondtam neki... Mi a baja vele? Nekem semmi — mondtam —, menjen felfelé, elég széles az út. Ritkán találkozunk. Ő sem jár ki, én sem. Én nem szájaltam. Engem tiszteletben tartottak. Még Szécsi is.

— Egyházi élet volt-e?

— Nem. Szabó Domokos bácsi se csinált sokat belőle. Ha kellett, együtt mulattak a többiekkel. Templomba nem jártunk. Kezdetben elmentünk. Simon András volt az igazgató. Később tanfelügyelő lett Csíkban. Ketten voltunk az irodában. Azt kérdezi: Mária, maga templomban volt? Mondom: igen. Hogy se magának, se nekem ne legyen kellemetlensége, jó-e ne menjen többet. Mondtam: jó. Mit mondhattam volna egyebet? Aztán a temetésekre elmentünk.

— Kirándulások, víkendezések voltak-e?

— Nem volt ilyesmi. Csendes életet éltünk. A fizetésünk sem volt olyan nagy. Éppen, hogy meg lehetett élni. Nem jutott flekkenezésre. Az iskolásoknak szerveztek autóbuszos kirándulásokat. Elvitték őket. Bukarestben is voltunk.

— A leányainak mennyire volt színes az életük?

— Nagy szín nem volt benne. Aztán elkerültek. Marikának két szép gyermeke van. Még ha a sajátod a gyermek, akkor sem tudod, hogy mellé tudsz-e állni, úgy elvetődnek. Egyik ide kerül, a másik máshova.

— Föld van-e?

— Kevés. Bérbe van adva.

— Mit üzen Mária Márkosfalvára? Falunapok lesznek, s megyek oda.

— Halottak napján szoktunk odamenni. Jönnek a lányomék, s levisznek, ott van édesanyám s nagyanyám is, s az egész rokonság eltemetve. Már csak ők kötnek a szülőfalumhoz