Manapság gyakoriak az osztálytalálkozók, tobzódunk a gyülekezési szabadságban-szabadosságban, van olyan osztály-, évfolyam-összejövetel, amely egy lére megy, de van másféle is. Itt van mindjárt az utóbbiról a Kónya Ádám és Botos Ferenc összeállította, album formátumú kiadvány, amely a Mi, az ’52-esek címmel jelent meg, eligazító alcímként A Székely Mikó Kollégiumtól a Magyar Fiú- és Leánylíceumig olvashatjuk a mélyfekete borítón, amelyen az ’52 mint valami nagy sorsfordulót jelző történelmi dátum jelenik meg.
Ennek a csapatnak a számára az is: a nagy sorsforduló éve, a kelet-európai, s ezen belül a hazai sztálinizmus véraláfutásos évei ezek, a túlélési technikák, a megaláztatások vagy a kommunista mennybemenetelek időszaka.
A kiadvány formailag és gesztusként azért is érdekes, mert többségünk ezekre a találkozókra visz egy lábkerítésre való kolbászt, ha a szeleteket összeraknók, egy táblányi szalonnát, megesszük a magyarosított nevű savanyú levest, a lajbielőnyi flekkent, aki meri, s aki tudja, felhörpinti a pálinkát, s visszük, természetesen, a savanyútól az édes és keserű skáláig ízlelhető történeteket.
Nos, ezek az ’52-esek pedig előrukkolnak egy olyan, az alma mater alapításának közeledő másfél száz éves évfordulóját előre köszöntő kiadvánnyal, amely mindenképp erős pillére lészen ennek a szellemi építménynek.
A kiadvány szerzőinek, a kötet szerkesztőinek érdeme a gesztusértéken túl az önmagukkal és egymással való őszinte szembenézés, az olyan egyenkénti és közös íráskészség, amely belefogalmazás nélkül is afelé fordítja az olvasó gondolatát, hogy bizony, ez a magyar história egészéhez viszonyítva is egy fontos és jelentős tanoda volt, akkor is, amikor a ,,Székely" és a ,,Nemzeti" jelzőket lekaparták a homlokáról, s mint a börtöncellákat vagy a pajták rekeszeit számmal bélyegezték meg. Igaz, a számok közül a legelsőt kapta.
A könyv öt fejezetre tagolódik. Az Akikkel már nem találkozhatunk, sajnos, hosszú listát tartalmaz. Illesse tisztelet azokat, akik érzelmes, igaz és szép emlékezéseket írtak róluk. Többjük személyes ismerősöm, barátom volt, Sinka Karcsi színművész-színigazgató neve láttán el is homályosodik a tekintetem. Mikós-korszakát megelőzően a kézdivásárhelyi kantai Római Katolikus Gimnáziumban volt osztálytársam.
Aztán következik egy különlegesen érdekes és izgalmas fejezet, A ,,megbélyegezettek". Tizennyolcan vannak ők is. Egy fél osztálynyi, osztályharcos alapon billogozott egykori lánykák és legénykék. Számomra a fekete borító nem csak az ünnepélyességet, az elhalálozásokat, a gyász közénk telepedését jelzi, hanem a kipécézett ,,osztályidegenek" fekete éjszakáit, fekete autóit, megaláztatásukat, meghurcoltatásukat. Ha a mi évfolyamunknak is lenne ilyen könyve (1953, Kézdivásárhely), akkor én is ebben a fejezetben szerepelnék. Mégis megdöbbenten és megilletődve olvasom a visszaemlékezők szókimondó őszinteségét.
Következik aztán egy magyarázó fejezetcím: Erős akarattal a cél felé, túljutva minden akadályon. Érdekes, milyen kevesen vannak. Hosszabb a névsoros tartalomjegyzék viszont Az emlékezők — nem érezzük börtönnek az iskolát. És végül a Röviden fejezet zárja a nagy ívű és nagy formátumú kötetet.
Még annyit, hogy a kötet jóvoltából betekinthetünk a fakszimilében közölt egykori iskolai okmányokba, jelentésekbe, munkatervekbe, amelyek hol a mosoly, hol a düh felé húzzák a szánkat.
S én, akit Kézdivásárhelyen távolítottak el az iskolából, majd ott végeztem, megdöbbenve olvasom ki a reprezentatív kötet sok-sok lapjáról, hogy az egykori Székely Mikó Kollégiumból 1. számú líceumot faragó osztályharcos kommunizmus Sepsiszentgyörgyön erősebb, kegyetlenebb és embertelenebb volt, mint a provinciálisnak számító és — talán — gyengébb képesítést nyújtó kézdivásárhelyi tanítóképzőben.
Bennünket tanáraink megvédtek, s politikai jellegű kilengéseinknek még a rajoni vezetés is falazott.
Minden tisztelet azoknak a sepsiszentgyörgyi oktatóknak, akik ugyanezt tették.
