Téli táj a kanadai Sziklás-hegységben
FOTÓ: SYLVESTER ZOLTÁN
Furcsa grimaszokat produkálhat az időjárás: itthon, a Kárpát-medencében a Dunántúlt temette be — néhol két-három méteres torlaszokkal — a hó, a Kárpátok külső lábánál s a lenti nagy lapályon a Román Alföldet seperték végig a szelek, miközben tőlünk tízórányi időzónányira és tízezernél is több kilométerre, Vancouverben és környékén már január dereka előtt és február első felében egyre-másra hullott az eső, és félő volt, hogy a sok víz elmossa az olimpiát.
Hiába álltak glédában a hóágyúk ütegei, és a szervezők hiába készítettek gyorsleltárt az előző téli olimpiák hótalan kalandjairól, amikor is például az 1964-es innsbrucki olimpián a katonák gyalogosan hordták le a havat a tiroli hegyekből, aztán 1998-ban a mindent pontosan kiszámító japánok estek pánikba a hó hiánya miatt, de az utolsó pillanatban kinyitották csatornáik csapjait az egek, és annyi hó esett, hogy némely versenyszámokat el kellett halasztani, szóval, a jó kanadaiak is hatalmas gépjárművekkel, helikopterekkel kezdték hordani a magashegyekből a havat, de ettől még mint ázott verebek kuporogtak a téli hópaplan alól lábukat kilógató, derekukat kitakaró hegyek, hogy aztán az utolsó órákban megérkezzen az égi áldás, és téliesre fesse át a téli olimpia helyszíneit.
Az égiek által frissen szállított, pelyhesen puha havat az olimpián részt vevő ezrek, a helyszínre érkezett százezrek és a tévénézők milliárdjai akkora örömmel fogadták, mint a legpazarabb rendezvényszervezői teljesítményeket, és a sajtósok máris bevették a főszervezők közé a Tél Őfelségét.
Jómagam interneten szánkázva olimpiás információk után, fél szememet azon tartottam, hogy a mi magyarjaink hányan vannak, hogy vannak, és milyen eséllyel siklanak az olimpiai versenypályákon. Eközben jöttem rá, hogy akár be is hunyhatnám mindkét szememet, mert a magyarországi hírforrásokban pancsolóknak eszébe sem jut, hogy a csonkaországon kívül rekedt nemzettársak is képviselhetik ezt a nációt, hogy a romániai olimpiai csapat zászlóvivője Tófalvi Éva személyében csíki magyar hölgy, hogy a Ferencz Réka, Miklós Edit, György Mónika és Kelemen Zoltán alkotta küldöttség — mindannyian csíkiak és gyergyóiak — tudtommal a téli olimpiák esetében a magyarok közül a legnagyobb számarányban van jelen.
Az egymásra figyelés fordított iránya már egészen más: a romániai magyar média számon tartja a magyarhoniakat, és úgy szorít nekik, mintha a mieink lennének mind a tizenhatan. Egyébként azok is.
Azért van ez így, mert nekünk a dunántúli hótorlaszokra s a Bărăgan csóré lapályán kergetőző szelekre egyaránt oda kell és oda illik figyelnünk.
Vajon „odaát" milyen eső mosta/mossa el az egymásra figyelés és a nemzeti együvé tartozás pályáit?
