Elveszett iratainak egy részét visszaszerezte, a többit most próbálja elintézni — az 55 éves férfi azonban nem vesztette el önbecsülését, tenni akarását, humorérzékét és a reményt. Bizakodása pedig nem is alaptalan: sok mindent átélt élete során, mostanság pedig — mint mondja — ,,a kerék kezdett megfordulni". Több mint két évvel ezelőtt Tamás Jóskával a Máltai Segélyszolgálat sepsiszentgyörgyi székhelyén találkoztam hideg téli napon, amikor az önkéntesek teát és szendvicset osztottak a hajléktalanoknak, rászorulóknak. A Sing-Singben lakott, állása nem volt, ,,az élet nem nagyon volt élet" akkoriban. Vattacukorgépről álmodott — ez félig valóra vált, azóta került egy, igaz, kereskedelmi célokra nem alkalmas, amolyan barkácsolt, házi készítésű, de a Máltai Segélyszolgálatnál levő gyermekeknek örömet szerzett a maga készítette édességgel. Elköltözött a Sing-Singből, átmenetileg a máltások biztosítottak neki hajlékot, szociális lakásra pályázik, ideiglenesen állást talált, de a vállalkozói engedélyt is szeretné kiváltani, hogy kéménysepréssel foglalkozhasson a jövőben.
Se Istenem, se hazám…
A Hargita megyei Farkaslakáról származó férfi életét leginkább örökletes gyomorbetegsége keserítette meg már fiatal korától. Székelyudvarhelyen végezte a fémipari szakiskolát hegesztői szakon, hamar kiderült azonban: betegsége miatt ezt a szakmát nem folytathatja. Brassóba került, festőként, majd karbantartóként dolgozott egy szövetkezetnél, amit felszámoltak, így költözött Sepsiszentgyörgyre, ahol kazánfűtőként alkalmazták. Nősülni akart, több pénzre lett volna szüksége, ezért szakmát váltott, építkezésben dolgozott, és visszaköltözött Brassóba. Családalapítási álmai akkor foszlottak szét, amikor menyasszonya vonatbalesetben elhunyt, azóta nem nősült meg. A rendszerváltás után Magyarországon keresett megélhetést, a postafenntartási üzemnél dolgozott, házat bérelt, kertészkedett. Ahhoz is közel járt, hogy megkapja az állampolgárságot, a tartózkodás korlátozására vonatkozó törvény azonban keresztülhúzta számításait, de egyszer csak fennakadt a szűrőn, kitiltották Magyarországról. Volt ugyan a bizottságban egy személy, aki javasolta, hogy ,,a rendes székelyből csináljanak magyar állampolgárt", végül azonban mégiscsak mennie kellett. Kisebb brassói kiruccanás után 2006-ban került Sepsiszentgyörgyre. Időközben lakását is elveszítette: sepsiszentgyörgyi bérelt tömbházlakását egy barátjára bízta, hogy amíg Magyarországon tartózkodik, a közköltséget fizetgesse, rendezgesse, pénzt is hagyott hátra, de a haver ,,inkább a pénzt rendezgette el", a lakást eladták, amikor hazaérve megpróbált bemenni, döbbenten észlelte, hogy a kulcs nem talál. Egy általa faragott éjjeliszekrény és a jegyesétől kapott váza emlékeztette arra, hogy valamikor ott lakott. ,,Ma is kiráz a hideg, ha ott megyek el előtte a Gyöngyvirág utcában" — mondja.
A gettót nem lehet megszokni
Szállása nem lévén, a Sing-Singben kötött ki. Öten laktak egy szobában, embertelen körülmények között, rettenetes társaságban. Olyan emberek, akik nem is akarnak segíteni magukon. Mintha valaki húzná fel a fejüket az asztal fölé, ők meg nyomják be alája — ecseteli. Sokan elmennek kukázni, vasat, rezet gyűjteni, aztán az első, hogy valami itókát vesznek. Kaja még sehol, de az itóka már megvan. Dolgozni se nagyon szeretnek, amikor krumplit ültetni napszámba hívta őket az egyik vállalkozó, ígért 30 lejes napszámot, ebédet, cigarettát, pityókát, az volt a válasz: annyiért ők nem kelnek fel.
Olyan is történt, hogy szobatársai kölcsönkértek tőle kenyérre, éppen dolgozott valamit, aprója nem volt, régi, egymillió lejes bankót adott nekik, napokig elő sem kerültek, elitták az összes pénzt. Amikor felvetette, hogy miből vesznek kenyeret, az volt a válasz, hogy lementek, és a kukából hoztak penészes kenyeret, és hozzátették: ilyen a gettó, meg kell szokni. ,,Én aztán se a gettót, se titeket" — válaszolta, és eldöntötte, többet a Sing-Singbe semmiképpen nem kerül, ,,inkább az Olt partján a fűzfa alatt". Ekkor már segédkezett a Máltai Segélyszolgálatnál, karbantartói állásra jelentkezett, fizetést nem tudtak biztosítani, de csomagot, ételt kapott, szépen beépült a civil szervezet életébe, kisebb munkákat elvégzett, a szervezet önkéntesei tisztelték, segítették iratai megszerzésében, hajlékot biztosítottak számára ideiglenesen, míg szociális lakáshoz jut.
A kürtőskalácstól a vattacukorig
Több szakmát kipróbált, sok mindenhez ért Tamás József, aki 55 évesen azt vallja: ,,az ember, ameddig nem fog neki, nem is tudja, mit tud megcsinálni". A jó szakembernek konyítania kell más szakmákhoz is, mert mindenik kapcsolódik a másikhoz, ,,olyan ez is, mint egy fa, sok ága-boga van". A hegesztéstől a betegápolásig jóformán mindent kipróbált Tamás József: dolgozott már hegesztőként, festőként, karbantartóként, építkezőként, Magyarországon sütött és árult kürtőskalácsot — ezt hétvégenként adta el a János-hegyen, a Margitszigeten, a gyermekek sorban álltak télen az édességért, a sütőt maga készítette —, közben faragással is foglalkozik (kopjafát is faragott már), most újságkihordóként dolgozik, kéményseprő-tanfolyamra is beiratkozott Magyarországon, ezzel szeretné kenyerét keresni a közeljövőben, ha egészsége engedi, és sikerül kiváltania a vállalkozói engedélyt. Ez most a leghőbb vágya, több falusi polgármesterrel tárgyalt már, hogy szerződést kötne a hivatallal, hozzáférhető áron vállalná a munkát, a településről alkalmazna segédet, hiszen fontos a bizalom.
Közben nem hanyagolná el a Máltai Segélyszolgálatnál végzett munkáját sem, hiszen ,,élete legszerencsésebb napja" volt, amikor betért hozzájuk, a mikóújfalusi tábor építésében is segített, eljár, csomagot visz a rászorulóknak, mozgássérülteknek, gyakran biciklivel látogat el távoli településekre. Őket nem lehet otthagyni, annyira várják, hogy érkezzék, úgy örülnek neki, és ,,az örömkönnynél jobban fizetni senki semmivel nem tud". Hogy esne annak az évek óta ágyban fekvőnek, a bénának, a vaknak, a nyomorúságban élő családoknak, ha magukra hagynák őket? ,,Annál kegyetlenebb nincs, mint ha egyszer valaki a kezüket megfogta, és utána elengedi" — állítja.
És félig-meddig vattacukros álma is valóra vált: új masinát ugyan nem tudott venni, annyi pénze nem volt, de egy barkácsolt változatot sikerült megszereznie és beüzemeltetnie. Igaz, nem a legszebb berendezés, kereskedelmi célokra alkalmatlan, most meg a szénkefe is kifogyott belőle, de jó vattacukrot csinált, amikor működött, és ki volt az próbálva, hatalmas örömet szerzett a máltás gyermekeknek, amikor meglepetésszerűen előállt vele, kapott is egy diplomát tőlük, a világ legfinomabb vattacukorjáért.
A halálra rá kell szenvedni
Önbecsülését a megpróbáltatások ellenére sem vesztette el Tamás Jóska. Testvérei, rokonai élnek Brassóban, Farkaslakán, de eltökélte: addig nem látogatja meg őket, amíg annyira helyre nem jön, hogy a maga lábán álljon. Nem akarja, hogy mások tartsák el. ,,Ha magamnak valamit nem tudok megcsinálni, menjek, és könyörögjek másoknak?" — kérdi, majd hozzáteszi: ,,Ha magamat nem értékelem valamire, olyan se vagyok, mint a rozsdás vas, amelyik fekszik, s a rozsda eszi." Éppen ezért a betegnyugdíj lehetősége sem csábítja Tamás Jóskát: meg van győződve, akkor már valóban végleg beteggé válna, onnan már csak lefelé tart az út, pedig még csak 55 éves lesz, tervekkel, tettvággyal és reménységgel teli. Már csak egy kis egészség kéne, és addig nem nyugodna, amíg annyira rendbe nem jönnének a dolgok, hogy legyen egy ajtó, amit maga nyit, maga zár, ha az mindjárt egy szociális lakás is egyelőre.
Sok mindent átélt, és bizony van, amit megbánt: hamarabb is hazajöhetett volna Magyarországról, akkor talán megmaradt volna a lakása, de az sem hagyja nyugodni, hogy jóllehet részeges vagy züllött nem volt, néha, amikor a keserűség erőt vett rajta, felöntött a garatra. Azzal nemhogy csillapította volna, de fokozta a fájdalmat. A múlton keseregni azonban mégsem érdemes. A jövőbe belelátni meg nem lehet, csak reménykedni, ,,ha Isten velem lesz, valamit még arrább teszek. Mert a halálra rá kell szenvedni, olyan könnyen nem lehet elmenni" — vallja.
