Az Erzsébet park sétányán sorba állnak. Lassan araszolnak elébb, egyre közelebb az oroszlános emlékműhöz. Ismét megállnak, ismét haladnak. Hangfoszlányokat sodor a szél. …Áron …ágyúja …virágozva… Amint közelebb, úgy hangosabban. Elöl egy szakasz már a megyeházát ostromolja. Virágok az obeliszk talapzatán, jut az oroszlánoknak is. Hangfoszlányokat sodor a szél, ezúttal másik irányból. …Damjanich kardja …Kossuth …büszke nép… Kezekből virág az emlékműre, hátul is, mindenütt, ahol még ujjbegynyi szabad hely. Aztán körbe az obeliszket, s hangot visz a szél. Sötét felhők tornyosulnak fenn az égen, elnémultak a harangok Háromszéken… Messze csengő hangok, félelmet nem ismerő hangok. Ők nem csak lelkükön hord(hat)tak kokárdát, ők abba a korba születtek bele, mikor kitűzve s büszkén. Mikor a lészen ágyú azt jelenti: lett ágyú. Hogy maradjon is, az rajtuk múlik. Miként történelmi küldetésünk beteljesítése is az ő, a jövendő márciusi ifjak feladata. Hangjukat messze viszi a szél, messzebb, mint mire a Nemere képes. S nyomukban következő szakaszok, kisebbek, nagyobbak, s egyre hosszabb a sor, úgy tűnik, véghetetlen. Eleje a Gábor Áron Teremben, vége a Lábas Háznál. Megfordított történelem. A ’48-as emlékoszlop egyik felirata így végződött: míg él magyar, él a szabadság. A jövendő márciusi ifjakat ez vezérelje.