Mi jó a földön járni...
Azt az élményözönt, amelyet egy olyan alkalom, mint a mi mostani keleti zarándoklatunk Mikes Kelemen nyomában, melynek tartóága Ibrahim Müteferrika rodostói szobrának avatása volt ugyan, de ennek annyiféle ága-boga nőtt, hogy csak úgy lehet otthoni kemencefűtésre alkalmas kötésbe kötni, ha a meghatározó elemeket kiemeljük.
Számomra, többek között, ilyen meghatározó élmény volt Mikes és sorstársainak első törökhoni állomáshelye, Gallipoli — mai nevén Gelibolu —, ahová mi a bujdosókéval fordított sorrendben érkeztünk, Edirne, azaz Drinápoly irányából, amíg a kurucok törökországi menedékkel élő csapata előbb Gallipoliban kötött ki. Mikes itt datálja első levelét, anno 1717. 10. octombris, amelynek alapján egybevethetjük a mi mostani élményeinket az övéivel.
Édes néném! Hálá légyen az Istennek, mi ideérkeztünk ma szerencsésen, Franciaországból pedig 15. septembris indultunk meg. A fejedelmünknek Istennek hálá jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle venni, de reméljük, hogy itt a török áer elűzi. Édes néném, mi jó a földön járni! Látja kéd, még Szent Péter is megijedett volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai. Hát mi bűnösök, hogyne félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordult egyik oldaláról a másikára, mint az erdélyi nagy hegyek. Némelykor azoknak a tetején mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek. De mégis olyan emberségesek voltanak, hogy többet nem adtak innunk, mintsem kellett volna. Elég a’, hogy itt vagyunk egészségben. Mert a tengeren is megbetegszik az ember, nemcsak a földön, és ott ha a hintó megrázza, elfárad, és jobb egyepegyéje vagyon az ételre. De a hajóban az a szüntelen való rengetés, hánkodás a főt elbódítja, a gyomrot felkeveri, és úgy kell tenni, valamint a részeg embereknek, aki a bort meg nem emésztheti. A szegény gyomromnak is olyan nyavalyában kelletett lenni vagy két első nap, de azután úgy kellett ennem, mint a farkasnak. A fejedelmünk a hajóból még nem szállott vala le, hogy a tatár hám, aki itt exiliumban vagyon, holmi ajándékot külde és a többi között egy szép lovat, nyergelve. Itt a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebül vagyunk szállva. De mégis jobban szeretem itt lenni, mintsem a hajóban. (…) Gallipoli, illetve Gelibolu ma teljességgel másképp fest. Én nem első ízben vagyok itt, de akinek régi szokás szerint kavicsot kell vennie a szájába, mert először lépett erre a földre, a harmadik Mikes-zarándoklat fő szervezőjének, Beder Tibornak az erre a célra kiadott félszáz oldalas füzetében lényeges és praktikus információkat talál. Gallipoli — maradjunk a Mikes korában használt városnévnél — volt görög, velencei, nikeai, katalán, majd ismét görög fennhatóság alatt, de több mint 650 esztendeje a törököké. (1354) A ,,szép város" — ez nevének eredeti jelentése — stratégiai fontosságát földrajzi fekvésének köszönheti: a Dardanellák (Canakkale) európai bejáratánál fekvő, a történelem során várvédelemmel többször is megerősített öböl fontosságát bizonyítja, hogy országok és világrészek sorsának eldöntő csatái zajlottak a térségben. A 60 kilométer hosszú tengerszoros, a Canakkale Bogaz itt mindössze 3 km széles és 50—60 méter mélységű. (A közeli Canakkale-nál mindössze 1200 méter a tengerszoros szélessége, ezért a hatalmas európai—ázsiai szárazföldi forgalom lebonyolítói az itteni komphajós átkelőt kedvelik.) Szóval, a tengerszoros, Gallipoli és az itteni harcok! Karača Bey, a Vén Zászlótartó A több mint százfős zarándokcsapatban a törökországi élményözönből is kiemelkedően rögzült az az élmény, amely a Karača Bey síremlékénél fogad. Pedig nemcsak a Gallipoli-öböl magasságából elénk tárulkozó, szépséges tenger hívott a testet aszaló hőségben a tengervízben való megmártózásra, hanem a mögöttünk hagyott hosszú utazás is taszított abba az irányba, és mégis, egy síremlék, egy lengő-lobogó zászlókból ,,épített" kripta — nehéz megnevezésére szavakat találni — annyira fogva tartott mindannyiunkat, hogy a társaságot noszogatni kellett a környék elhagyására. Karača Bey török katona volt. Azokban az iszonyatos vérveszteséggel járó, a szemben álló felek részéről félmilliós emberi áldozatot követelő harcokban, melyeket főleg ebben a térségben vívtak az első világháborúban, hogy az angolszász, ausztrál és francia csapatok támadásai ellen a tengerszorost a törökök megvédjék — az angolok emberveszteségét 100 000 főre becsülik —, Karača Bey, mintsem a rábízott zászlót, a győzelem szimbólumát az ellenség kezére juttassa, megette azt. Felettesei nem hitték el: ő gyomrát felvágva győzte meg katonai elöljáróit, hogy a zászlót megmentette. Bayrakli Baba, ahogyan késöbb Karača Beyt nevezték, síremléke — a Vén Zászlótartó sírhelye (ugye számunkra is milyen jól hangzik a név?) — a Gallipoli-öböl meredek oldalában található. Zászlókkal díszített lépcsőzet vezet hozzá. Felülről nézvést egy vérvörös, lángoló sátornak vélnők. Közelébe jutva látjuk, hogy a kősír fölé fémvázas szerkezetet építettek, arra helyezik a zászlókat, amelyeket a meghonosodott szokás szerint a sok ezer sírhoz zarándokló odavisz. Ez is meglepetés volt. De az igazi ezután következett. A település bírója és kísérete, akik ez alkalommal bennünket jelenlétükkel megtiszteltek, figyelmeztettek arra, hogy idegen zászlóval nem lehet belépni a szélben vörösen lángoló kriptába, a mi fogalmaink szerint szentélynek nevezhető zászlósírbolt belsejébe. A csapatnál volt magyar koronás zászló, és volt székely zászló is, amely két sepsiszentgyörgyi fiatalember, András Zoltán és Kórodi János jóvoltából jutott hozzánk. Ez a zászló a mi zarándoklatunkat megelőzően itthon az Óriáspince-tetőn, a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóján lobogott, s amikor János és Zoltán megtudta, hogy másnap indulunk Törökországba, és a Mikes-zarándoklatot székely zászló nélkül kell lebonyolítanunk, pedig egy székely származású elődünknek állítunk Rodostóban szobrot, nekünk adományozta a Napot és a Holdat kék színű alapon ragyogtató lobogót. Amikor Gelibolu első embere meglátta a székely zászlót, szólott Beder Tibornak, hogy ez a lobogó felmutatható a szentély előtt, mert jelképei azonosak a törökökével. ,,Mi testvérek vagyunk" — erősítette meg. Beder Tibornak a mostani zarándoklatra kiadott könyvecskéjéből idézek: ,,Közös szimbólumai révén a magyar nemzet részét képező székelységnek van a leglátványosabb kapcsolata a török néppel, amelyet a legjobban a székely kapuk jelképrendszere fejez ki. Ennek megértéséhez az idő vonatán ismét visszautazunk a múltba. Előbb a törökök eredetmondájából idézünk egy részt. A párizsi Nemzeti Könyvtárban őrzött 13. századi ujgur írással és régi török nyelven írt eredetmonda, az Oguz kán Desztani szerint a napok egy napján Ay Kagánnak fia született. A fiú, amint a világra jött, azonnal beszélni kezdett, ostort, húst és bort kért. Negyven nap múlva ifjúvá serdült, lovagolt, vadászott, sárkányokat győzött le, s népének hőse lett. Első feleségét az Ég küldte fénysugáron, és olyan szép volt, hogy ha mosolygott, a Nap kisütött, ha sírt, a felhőkből eső hullott. A lány három fiút szült Oguz kánnak. Az első Gün (Nap), a második Ay (Hold), a harmadik Yildiz (Csillag) nevet kapta. A Nap, a Hold és a csillagok mellett, melyek a török felségjelekben és a Székelyföld fafaragványaiban mindenütt jelen vannak, a másik szimbólum a tulipán, amelyet mindkét nép nemzeti virágának tart." Az előző évekből is van még egy markáns törökországi emlékem. Drinápolyban voltunk, hatalmas belvárosi forgalom közepette loholt a tömeg, köztük mi is. Nyüzsgés, kavalkád, tülkölés, minden. És egyszer csak felharsant egy katonazenekari szólam, s a forgalom metorpant és megmerevedett, a katonák és rendőrök tisztelegve emelték sapkájukhoz kezüket, s ez a hatalmas tömeg vigyázzban énekelte a török állami himnuszt. A Vén Zászlótartó — Bayrakli Baba — zászlós kriptájától levonultunk a szépséges öböl kristálycukorszerű homokos tengerpart kéklő vizébe, fölöttünk türkizkéken ragyogott Gün, azaz az Ég, s én most szégyellném a magam és az olvasó hangulatát azzal elrontani, arra utalva, hogy közben itthon — ezalatt a Kárpát-medencét értem — hol, kik, mit művelnek nemzeti szimbólumainkkal, a zászlókkal, bármifélék is legyenek azok, magával a Szent Koronával, minden a törökökével egy idős vagy még régebbi nemzeti gyökérzetű hagyománnyal, s a szégyent, amit érzek, a szépséges Gallipoli-Gelibolu és annak áttetszően tiszta tengervize sem tudja arcomról lemosni. 
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
