Mi jó a földön járni...
Azt az élményözönt, amelyet egy olyan alkalom, mint a mi mostani keleti zarándoklatunk Mikes Kelemen nyomában, melynek tartóága Ibrahim Müteferrika rodostói szobrának avatása volt ugyan, de ennek annyiféle ága-boga nőtt, hogy csak úgy lehet otthoni kemencefűtésre alkalmas kötésbe kötni, ha a meghatározó elemeket kiemeljük.
Számomra, többek között, ilyen meghatározó élmény volt Mikes és sorstársainak első törökhoni állomáshelye, Gallipoli — mai nevén Gelibolu —, ahová mi a bujdosókéval fordított sorrendben érkeztünk, Edirne, azaz Drinápoly irányából, amíg a kurucok törökországi menedékkel élő csapata előbb Gallipoliban kötött ki. Mikes itt datálja első levelét, anno 1717. 10. octombris, amelynek alapján egybevethetjük a mi mostani élményeinket az övéivel.
Édes néném! Hálá légyen az Istennek, mi ideérkeztünk ma szerencsésen, Franciaországból pedig 15. septembris indultunk meg. A fejedelmünknek Istennek hálá jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle venni, de reméljük, hogy itt a török áer elűzi. Édes néném, mi jó a földön járni! Látja kéd, még Szent Péter is megijedett volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai. Hát mi bűnösök, hogyne félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordult egyik oldaláról a másikára, mint az erdélyi nagy hegyek. Némelykor azoknak a tetején mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek. De mégis olyan emberségesek voltanak, hogy többet nem adtak innunk, mintsem kellett volna. Elég a’, hogy itt vagyunk egészségben. Mert a tengeren is megbetegszik az ember, nemcsak a földön, és ott ha a hintó megrázza, elfárad, és jobb egyepegyéje vagyon az ételre. De a hajóban az a szüntelen való rengetés, hánkodás a főt elbódítja, a gyomrot felkeveri, és úgy kell tenni, valamint a részeg embereknek, aki a bort meg nem emésztheti. A szegény gyomromnak is olyan nyavalyában kelletett lenni vagy két első nap, de azután úgy kellett ennem, mint a farkasnak. A fejedelmünk a hajóból még nem szállott vala le, hogy a tatár hám, aki itt exiliumban vagyon, holmi ajándékot külde és a többi között egy szép lovat, nyergelve. Itt a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebül vagyunk szállva. De mégis jobban szeretem itt lenni, mintsem a hajóban. (…) Gallipoli, illetve Gelibolu ma teljességgel másképp fest. Én nem első ízben vagyok itt, de akinek régi szokás szerint kavicsot kell vennie a szájába, mert először lépett erre a földre, a harmadik Mikes-zarándoklat fő szervezőjének, Beder Tibornak az erre a célra kiadott félszáz oldalas füzetében lényeges és praktikus információkat talál. Gallipoli — maradjunk a Mikes korában használt városnévnél — volt görög, velencei, nikeai, katalán, majd ismét görög fennhatóság alatt, de több mint 650 esztendeje a törököké. (1354) A ,,szép város" — ez nevének eredeti jelentése — stratégiai fontosságát földrajzi fekvésének köszönheti: a Dardanellák (Canakkale) európai bejáratánál fekvő, a történelem során várvédelemmel többször is megerősített öböl fontosságát bizonyítja, hogy országok és világrészek sorsának eldöntő csatái zajlottak a térségben. A 60 kilométer hosszú tengerszoros, a Canakkale Bogaz itt mindössze 3 km széles és 50—60 méter mélységű. (A közeli Canakkale-nál mindössze 1200 méter a tengerszoros szélessége, ezért a hatalmas európai—ázsiai szárazföldi forgalom lebonyolítói az itteni komphajós átkelőt kedvelik.) Szóval, a tengerszoros, Gallipoli és az itteni harcok! Karača Bey, a Vén Zászlótartó A több mint százfős zarándokcsapatban a törökországi élményözönből is kiemelkedően rögzült az az élmény, amely a Karača Bey síremlékénél fogad. Pedig nemcsak a Gallipoli-öböl magasságából elénk tárulkozó, szépséges tenger hívott a testet aszaló hőségben a tengervízben való megmártózásra, hanem a mögöttünk hagyott hosszú utazás is taszított abba az irányba, és mégis, egy síremlék, egy lengő-lobogó zászlókból ,,épített" kripta — nehéz megnevezésére szavakat találni — annyira fogva tartott mindannyiunkat, hogy a társaságot noszogatni kellett a környék elhagyására. Karača Bey török katona volt. Azokban az iszonyatos vérveszteséggel járó, a szemben álló felek részéről félmilliós emberi áldozatot követelő harcokban, melyeket főleg ebben a térségben vívtak az első világháborúban, hogy az angolszász, ausztrál és francia csapatok támadásai ellen a tengerszorost a törökök megvédjék — az angolok emberveszteségét 100 000 főre becsülik —, Karača Bey, mintsem a rábízott zászlót, a győzelem szimbólumát az ellenség kezére juttassa, megette azt. Felettesei nem hitték el: ő gyomrát felvágva győzte meg katonai elöljáróit, hogy a zászlót megmentette. Bayrakli Baba, ahogyan késöbb Karača Beyt nevezték, síremléke — a Vén Zászlótartó sírhelye (ugye számunkra is milyen jól hangzik a név?) — a Gallipoli-öböl meredek oldalában található. Zászlókkal díszített lépcsőzet vezet hozzá. Felülről nézvést egy vérvörös, lángoló sátornak vélnők. Közelébe jutva látjuk, hogy a kősír fölé fémvázas szerkezetet építettek, arra helyezik a zászlókat, amelyeket a meghonosodott szokás szerint a sok ezer sírhoz zarándokló odavisz. Ez is meglepetés volt. De az igazi ezután következett. A település bírója és kísérete, akik ez alkalommal bennünket jelenlétükkel megtiszteltek, figyelmeztettek arra, hogy idegen zászlóval nem lehet belépni a szélben vörösen lángoló kriptába, a mi fogalmaink szerint szentélynek nevezhető zászlósírbolt belsejébe. A csapatnál volt magyar koronás zászló, és volt székely zászló is, amely két sepsiszentgyörgyi fiatalember, András Zoltán és Kórodi János jóvoltából jutott hozzánk. Ez a zászló a mi zarándoklatunkat megelőzően itthon az Óriáspince-tetőn, a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóján lobogott, s amikor János és Zoltán megtudta, hogy másnap indulunk Törökországba, és a Mikes-zarándoklatot székely zászló nélkül kell lebonyolítanunk, pedig egy székely származású elődünknek állítunk Rodostóban szobrot, nekünk adományozta a Napot és a Holdat kék színű alapon ragyogtató lobogót. Amikor Gelibolu első embere meglátta a székely zászlót, szólott Beder Tibornak, hogy ez a lobogó felmutatható a szentély előtt, mert jelképei azonosak a törökökével. ,,Mi testvérek vagyunk" — erősítette meg. Beder Tibornak a mostani zarándoklatra kiadott könyvecskéjéből idézek: ,,Közös szimbólumai révén a magyar nemzet részét képező székelységnek van a leglátványosabb kapcsolata a török néppel, amelyet a legjobban a székely kapuk jelképrendszere fejez ki. Ennek megértéséhez az idő vonatán ismét visszautazunk a múltba. Előbb a törökök eredetmondájából idézünk egy részt. A párizsi Nemzeti Könyvtárban őrzött 13. századi ujgur írással és régi török nyelven írt eredetmonda, az Oguz kán Desztani szerint a napok egy napján Ay Kagánnak fia született. A fiú, amint a világra jött, azonnal beszélni kezdett, ostort, húst és bort kért. Negyven nap múlva ifjúvá serdült, lovagolt, vadászott, sárkányokat győzött le, s népének hőse lett. Első feleségét az Ég küldte fénysugáron, és olyan szép volt, hogy ha mosolygott, a Nap kisütött, ha sírt, a felhőkből eső hullott. A lány három fiút szült Oguz kánnak. Az első Gün (Nap), a második Ay (Hold), a harmadik Yildiz (Csillag) nevet kapta. A Nap, a Hold és a csillagok mellett, melyek a török felségjelekben és a Székelyföld fafaragványaiban mindenütt jelen vannak, a másik szimbólum a tulipán, amelyet mindkét nép nemzeti virágának tart." Az előző évekből is van még egy markáns törökországi emlékem. Drinápolyban voltunk, hatalmas belvárosi forgalom közepette loholt a tömeg, köztük mi is. Nyüzsgés, kavalkád, tülkölés, minden. És egyszer csak felharsant egy katonazenekari szólam, s a forgalom metorpant és megmerevedett, a katonák és rendőrök tisztelegve emelték sapkájukhoz kezüket, s ez a hatalmas tömeg vigyázzban énekelte a török állami himnuszt. A Vén Zászlótartó — Bayrakli Baba — zászlós kriptájától levonultunk a szépséges öböl kristálycukorszerű homokos tengerpart kéklő vizébe, fölöttünk türkizkéken ragyogott Gün, azaz az Ég, s én most szégyellném a magam és az olvasó hangulatát azzal elrontani, arra utalva, hogy közben itthon — ezalatt a Kárpát-medencét értem — hol, kik, mit művelnek nemzeti szimbólumainkkal, a zászlókkal, bármifélék is legyenek azok, magával a Szent Koronával, minden a törökökével egy idős vagy még régebbi nemzeti gyökérzetű hagyománnyal, s a szégyent, amit érzek, a szépséges Gallipoli-Gelibolu és annak áttetszően tiszta tengervize sem tudja arcomról lemosni.