Két hónap, és kezdődik a XIX. labdarúgó-világbajnokság. Még két hónap — nem nagy idő, de elegendő arra, hogy lelkileg, szellemileg mi is felkészüljünk a nyári olimpiai játékok után a legnépszerűbb világversenyre. Hogyan? Visszapillantva a mögöttünk hagyott tizennyolc világbajnokság történéseire, mindenekelőtt döntőire.
1904-et írtak a naptárak. Párizsban május 24-én a Rue Saint Honore 229. szám alatt a francia, belga, dán, holland, svájci és svéd labdarúgó-szövetségek, valamint a Madrid FC képviselői megalapították a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséget (Fédération Internationale de Football Association, röviden FIFA), megalkották az alapszabályzatot, amelyben egyértelműen leszögezték: a világbajnokság megrendezése a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség kizárólagos joga.
Az elsőt 1906-ra tervezték.
A FIFA alapító tagországai közül hiányzott Anglia, a modern labdarúgás hazája, de amikor megtudta, hogy 1906 májusára kiírták a világbajnokságot, leült tárgyalni a FIFA-val.
Időközben tizenötre nőtt a FIFA tagállamainak száma. Az alapítók mellé csatlakozott a négy szigetország — Skócia, Wales, Anglia, Írország —, Ausztria, Magyarország és Olaszország. A tizenöt tagú mezőnyt a holland Hirschmann terve alapján négy csoportra osztották. Az első csoportba került Anglia, Írország, Skócia, Wales, a másodikba Spanyolország, Franciaország, Belgium, Hollandia, a harmadikba Svájc, Olaszország, Ausztria, Magyarország, a negyedikbe Németország, Dánia, Svédország. A terv szerint a négy csoportgyőztes körmérkőzéses alapon döntött volna a világbajnoki cím sorsáról. A küzdelem megrendezésére Svájc vállalkozott.
A nagyszerű terv megvalósítatlan maradt. A nevezési határidőre egyetlen levél sem érkezett, sőt, a meghosszabbított határidőben sem. Hogy miért? Otthon, távol a FIFA tárgyalóasztalától másként vélekedtek a labdarúgás cerberusai, tudorai. Az ellenvélemények hangadói az angolok voltak. ,,Túl azon, hogy a brit labdarúgás már negyvenéves múltra tekint vissza — fogalmazták meg az angolok —, egyetlen más nemzet sincs még azon a szinten, hogy világbajnokságra nevezhesse válogatott csapatát. Ez halálos csapás lenne a fiatal sportág jövőjére!" Ennek ellenére az 1908-as első londoni olimpia műsorába felvették a labdarúgást! Az első olimpiai bajnokságot Nagy-Britannia nyerte Dánia és Hollandia előtt. Sőt, négy évvel később, a stockholmi olimpián is Nagy-Britannia győzött, második Dánia és harmadik Hollandia volt. A labdarúgás jövőjét fenyegető ,,halálos csapás" egyelőre késett. De sajnos késett a világbajnokság kiírása is.
Az antwerpeni csonka olimpia (1920) műsorában is szerepelt a labdarúgás. Hiányoztak — mert nem hívták meg — az első világháborúban vesztes központi hatalmak és a fiatal Szovjet-Oroszország. Ez az olimpiai labdarúgótorna nemcsak mezőnyének csonkaságával tűnt ki az olimpiai rendezvények sorából, hanem meglepetéseivel, botrányaival is. Kezdjük a meglepetéssel: Norvégia—Anglia 3—1. Most már jöhet a botrány. Az olimpiai döntőt Belgium és Csehszlovákia játszotta, és 39 percet tartott. A csehszlovákok 2—0-s belga vezetésnél a ,,vagy a labda, vagy a baba" harcmodorra váltottak. A 39. percben a csehszlovák Steiner úgy lépett közbe, hogy a belga Copée-t hordágyon kellett levinni a pályáról. Lewis játékvezető Steinert leküldte a pályáról. Errefel ment az egész csehszlovák csapat... Természetesen, Belgiumot kiáltották ki olimpiai bajnoknak, Csehszlovákiát pedig kizárták, s így az ezüstéremért újabb tornát szerveztek, melyet Spanyolország nyert meg, tehát övé lett az ezüstérem és Hollandiáé a bronzérem.
Az 1920-as párizsi FIFA-kongresszuson hosszú hallgatás után újra napirendre került a világbajnokság. A tagországok száma ekkor már elérte a 25-öt. De nem csak a létszám nőtt, hanem az ellentétek is megsokszorozódtak. Háborús hangulat uralkodott a FIFA keretében is, a háborúban győztes országok egyszerűen nem akartak játszani a vesztesekkel. A felfűtött légkör már-már robbant, s ekkor a francia Jules Rimet előállt a World Cup újabb kiírásának gondolatával: ,,Pártfogoljuk egy olyan rendszerű világbajnokság kiírását, amely a szigetországban már tökéletesen bevált, és a brit labdarúgást az élvonalba emelte."
Jules Rimet szavai hatottak. A kongresszus mintha sohasem politizált volna, egyhangúlag elfogadta a világbajnokság kiírásának újabb gondolatát. A rendezéssel viszont még várni kellett, elsősorban a pénzügyi nehézségek miatt. Hogy az ötletből végre valóság lett, az a Nemzetközi Olimpiai Bizottság külön érdeme. Történt ugyanis, hogy az 1924-es párizsi olimpián színre léptek a dél-amerikaiak. Jöttek, láttak, győztek. Olimpiai bajnok Uruguay, 2. Svájc, 3. Svédország. Az 1928-as amszterdami olimpián fokozódott a dél-amerikai fölény. Uruguay megvédte bajnoki címét, 2. Argentína, 3. Olaszország. A profizmus ekkor már világméreteket öltött, ez pedig sehogyan sem egyezett az olimpiai szabályokkal. Az 1928-as olimpia után a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kijelentette: profi játékosok többé nem vehetnek részt az olimpián! Ez a kijelentés késztette azonnali tettre a FIFA-t, s amszterdami kongresszusán a közép-európai államok szövetségeivel való előzetes tárgyalások és megállapodások értelmében a magyar Mamusich Mihály előterjesztette a tervet, mely szerint a jövőben az olimpiai labdarúgótorna maradjon a csak amatőr labdarúgók legfőbb futballeseménye, viszont szervezni kell egy olyan nemzetközi tornát, amely nyitva áll minden profi, fél profi, amatőr labdarúgó előtt. E javaslat alapján a kongresszus határozott: Kiírja a Világkupát (azaz a World Cupot). A FIFA arról is döntött, hogy az olimpiai játékok közötti páros esztendőkben rendezik meg a Világkupa vetélkedőit, s az elsőt már 1930-ban. Egy kérdésben nem döntött: hol legyen az első?
A rendezési jogért több ország versengett, a kétszeres olimpiai bajnok és az ország függetlenségének századik évfordulójára készülő Uruguay, aztán Hollandia, Spanyolország, Svédország, Olaszország, Magyarország... A dél-amerikaiak azzal igyekeztek nyomatékosítani rendezői igényüket, hogy bojkottálni fogják a Világkupát, ha nem rájuk esik a választás. Reszkess tehát, nagyvilág...De nem reszketett, mert a rendezésre még jelentkezők egyszerűen elálltak korábbi szándékuktól. Így aztán mire összeült a FIFA barcelonai kongresszusára (1928. május 17.), már csak két ország maradt versenyben — Uruguay és Olaszország, utóbbi oldalán az európai szövetségekkel, Uruguay a maga nyomós érveivel. Európai fölény ide (a FIFA tagállamainak többsége európai), olimpiai aranyak és nemzeti jubileum oda, a versenyfutást az döntötte el, hogy az uruguayi képviselő a kellő időben bejelentette: Uruguay hajlandó a világbajnokságra 100 000 férőhelyes stadiont építeni. Következett a kongresszus döntése: Az első világbajnokság színhelye Uruguay! Uruguay nagy lelkesedéssel fogott az előkészületekhez. Rekordidő — nyolc hónap — alatt megépítette a 120 000 férőhelyes El Estadio Centenario-stadiont, időben elküldte a meghívókat, mindent elkövetett — vállalta a ráfizetést, kötelezte magát, hogy az esetleges nyereségből a résztvevőknek is juttat —, hogy minél népesebb mezőny jöjjön össze. (folytatjuk)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
