Ment minden széjjelfelé, hullott szét, esett darabkáira, de ugyanakkor volt ennek a romokkal megörökített pusztulásnak valami elképesztő, hulló hangulata is. A kérdés nyilván az volt, hogy elmúlunk-e ezzel a minden kétséget kizáróan megejtő világgal, vagy sikerül átlépnünk valahova máshová, a létezésünk egy másik körébe. Mindenesetre a rom filozófiájáról, esztétikájáról, metafizikájáról és történetéről sokat lehetett tanulni ezekből a fotográfiákból, valakinek kétségtelenül meg kellett örökítenie ezt a történelmi léptékű romlást. Ha Hlavathy itt megáll, senki semmit nem mondhatott volna, feltérképezte és megörökítette a transzszilván, ezen belül a háromszéki romlást... Csakhogy ő újabb formákat keresett, a portrék jöttek a romok után, művészek és közemberek portréi. A romok között ocsúdó emberek arcát akarta megörökíteni dacosan, vonzóan, felejthetetlenül...

Mostani tárlata egy közös összefogás eredménye. Talált egy táncosnőt, Ardelean Mónikát, művésznevén Momót, és elkezdte a tánc szédületében, igen különböző szituációkban fényképezni. Momó­nak a tánc a megnyilvánulási formája, teste a kifejezőeszköze. Az összhang keresése a vágya. A harmóniát keresi, kitartóan, leállíthatatlanul. A fotográfiák elsodornak, egy másik világba röpítenek, és ez már nem a romok s a romok között élő emberek világa. Ez valami más. Ezek a művész kifejezése szerint játék-képek vagy kép-játékok hihetetlen energiákat szabadítanak fel bennünk, hatásuk alól egyszerűen nem lehet kitérni. Momó játéka a bőröndökkel egy külön történet, és sok mindent kifejez különös korunk eszelős bájából.

Azt már csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a tárlat a sepsiszentgyörgyi újjáépített Lábas Házban látható, néhány éve egy Szent György-napi tárlatot láthattunk itt, akkor még penészfoltok, repedések éktelenkedtek a falakon, mintha csak Hlavathy romlás-történetéhez akart volna az egész széteső Lábas Ház konkrét szemléltető ábrákat produkálni. De lám csak, teltek az évek, múltak az évek, és újjászületett, példázva, hogy van még remény…