Nyakunkba hullott az áprilisi áldás, de mintha az időjárás is a könyvborító szürkén elmosódott pasztellszíneihez és formájához igazodnék, ifj. Szőcs Géza munkája a maga esős szürkéjével tette sejtelmessé azt a délutánt. Ebből a ködből villannak elő, Gárdonyitól kölcsönözve a hasonlatot, mint megannyi lámpás, az óvónő-, tanító- és tanárarcok, szerzetes- és világi tanárok, iskolavezetők, tanfelügyelők portréi. Szakasztott olyanok, mint ők, hisz többnyire maguk rajzolják meg belső énjük arculatát.

Ha az ember a könyv lapjait forgatta, ha beleolvasott a kötetbe, azokat az arcokat, arckaraktereket látta, mint a teleházas kiállítóteremben, és ha szétnézett az utcán, ugyanez a kép fogadta.

Kézdivásárhely és egész Felső-Háromszék szellemi arculatának fő meghatározói minden időkben a tanítók, a tanárok voltak, akik hatalmas seregeinek tagjai többnyire a környék falvainak szabad székely sarjadékaiból rekrutálódtak, de aki távoli vidékekről került ide, azt is magához vonzotta a térségben érzékelhető mély és erős lokálpatriotizmus. Szőcs Géza ennek e könyvével, de egész életével is prominens megtestesítője. A nagy hírű kantai gimnázium történetének tudója, megjelenítője és köztudatba építője. Már réges-rég műveli ezt. Ebben a könyvben a nemsokára sorra kerülő 330. gimnáziumi évforduló alkalmára és tiszteletére az eddigi legalapvetőbb iskolatörténeti munkát teszi az asztalra, az intézmény, de az egykori egyházi és világi iskolavezetők, tanárok portréját is.

A kézdivásárhelyiek és a környék hazafiságára, szabadságszeretetére és magyar önismereti igényére legjellemzőbb, amit 1848—49-ben Háromszék önvédelmi harcának sikeréért tettek. Az sem véletlen, hogy a Kárpát-medence magyarságának más csoportjaihoz mérvést is a kézdivásárhelyiek végig Kossuth-pártiak maradtak. Ma is azok. A lakosság számarányához viszonyítva a magyar szabadságharcban a legnagyobb arányú véráldozatot ők hozták. A szabadságeszmék melletti áldozatvállalásuk nem csak szavakban nyilvánult meg. Jeleskedtek az intézményalapításokban és ezek működtetésében, a jelképek állításában is. Példa erre maga a Céhtörténeti Múzeum, a sorra-szerre felavatott szobrok, emlékművek, a közgyűjtemények gyarapítása és működtetése, a színjátszás hagyományainak újraélesztése és mindenekelőtt a Kárpát-medence egészében is példátlan március 15-i ünnepségek üzenete, amely egy város és vidékének összefogását példázza.

Az oskola hangja is ezt az üzenetet sugározza. A kötet statisztikai adatai is imponálóak. Közel hatszáz pedagógus szerepel benne, 196 minorita szerzetes tanár, 110 pap- és világi tanár 1896 után. Hatvannégy háromszéki pedagógus portréját olvashatjuk, 320 arcfotóval ismerkedhetünk meg. Ezek archív arcképfotók, többnyire félszáz évvel ezelőtt készültek.

És a történelmi tényanyag bő merítése következményeként sem teljes a leltár. Kezünkben egy tájegység, egy térség legteljesebb pedagóguskatasztere, amelynek olvasása közben elő-előbukkannak a még hiányzó, a következő kötetbe vagy az új kiadásba kívánkozó nevek.

Kézdivásárhelyen nagy hírű pedagógusképzés talált otthonra. Szerencsések, hogy ilyen és ekkora példaanyag áll rendelkezésükre, és vár stafétás továbbvitelre.