Az emeleti ablakból nézve, majd közéjük keveredve és a rövid értékelőt, ünnepi köszöntőt hallgatva egyetértettem a szónokkal abban, hogy legalább ez az egy kurta este legyen a boldog ünneplésé, hisz csupán ez a pár gondtalan perc adatik meg egyelőre mindenki számára. Mindenkinek, nemcsak a vezetést vállalóknak, hanem nekünk, kisembereknek is, hisz most valóban a három harmadra van szükség, a legnagyobb összefogásra ahhoz, hogy ezt az irdatlan testi, lelki, erkölcsi és anyagi nyomorúságot, szennyet lemossuk magunkról valahogy. Rövid ünneplés és sok tennivaló. Ez a mi munkánk, és valóban nem kevés.

Mint Vörösmarty esetében, mi is elveszített forradalom és szabadságharc — jelesen 1956 — után vagyunk, és egy meg nem valósult rendszerváltás után. S valóban, ezt a húsz évvel ezelőtti kutyakomédiát sem lenyelni, sem kiköpni nem tudta Magyarország lakossága. Hasonló lelki mélységből vagy talán még mélyebből kell felébrednünk, feltámadnunk nekünk is. Mélyebből, biztosan mélyebből. Akkor egy levert, de ezt megelőzően a nemzetet egyként megmozgató, felemelő, összefogó szabadságharc után volt az ország, míg ma egy olyan lassan hetvenévnyi érát felölelő korszak után, amelyben anyagilag ellehetetlenítették, testileg sanyargatták, irtották, lelkileg, erkölcsileg pedig a megsemmisülés határára sodorták a szűk határon belül s kívül rekedteket egyaránt. Sőt, mondhatni itt, belül még nagyobb volt a kártétel. Relatív jólét, vidám barakk, Gorenje, NDK, Trabant, alamizsna látszatszabadságért. Lélekvásárlás harminc álezüstért, hamis, talmi gyönyörért. Innen ered a plázák és a ,,valóságsók" népe, innen gyökerezik minden bajunk, mely ma a kihalás, a kiszáradás szélére sodorta nemzetünk kollektív lelkét.

Utolsó órában jött a remény, s tán utolsó lehetőség is ez. Törékeny márvány piétaként kell vigyáznunk rá. Ebben az igazságórában nincs mód félrelépésre és javításra. Itt hibátlanul teljesíteni kell. Kötelesség. Ennyi.