Péterváron fedezett fel Nyizsinszkij.
,,Piruettezz!" ― mondotta, s én repültem
a táncparketten. Mohó szédület
ragadott fel, mintha minden súlyát
elvesztette volna testem. Könnyű lettem.
Lila dresszben szállongó pihécske.
Egy mindörökre elhibbanó porszem.
Azóta repülök. Elért a siker.
Az elveszett haza néha földereng,
de már csak foszlányokban. Fákat látok.
Megcsap az orosz erdő győzedelmes
tavaszi illata, nyírfák susognak,
a kék égen egy bárányfelhő.
Látom a rakpartot, a palotákat,
az öbölt, az erődöt, a hidakat,
öregasszonyokat a templom előtt,
de Pétervár elvész, már nem áll össze.
Anyám arcát sem tudom felidézni.
Szétesnek emlékeim. Táncparketten
suhanok. Repítenek a tapsok.
Hihetetlen az egész. Hiú ábránd.
Álmomban koldusasszony, kéregetek,
és bottal ver meg Nyikita, a férjem.
Aztán felriadok, fényben hajlongok.
Melyik az igaz? Vagy mindkettő álom?
(1916)
