Ez a költemény, habár csak (?) azt sorolja fel, hogy mi minden „semmiséggel" van telítve az alcím szerint vázlatkönyvnek nevezett kötet, például „rossz, hevenyészett, / Rontott rajzolatokkal, / Tört vonalakkal, / Tökéletes hibákkal", mégis maga a világ van benne, mivel az is — a vers központjában található hasonlat értelme szerint — éppen ilyen „semmiséggel" van telítve...

KAF vázlatkönyvének „rajzolatai" tehát „földerengő dallamok", „meg sem írott versek árnyai" tulajdonképpen, amelyek viszont döntés elé állítják magát a költőt, a létre-hívás, a teremtés vállalására szólítják fel úgymond, hogy mindenik „ihasson fénnyel ömlő / Sötét tust, néma tintát". Eme „semmiségek", „rontott rajzolatok", illetve „földerengő dallamok", amelyek a versgyűjteményt teszik ki, magát a világot s egyszersmind egy világlátást építenek fel. Olyan világlátást, amelynek formai elemeit a Kelet irodalma termelte ki, de amely nagy lehetőségeket kínált és kínál az európai, köztük a magyar irodalomnak is.

Kovács András Ferencet például a japán költészetnek talán legdominánsabb formája, a haiku „szólította meg", s erre ő oly választ adott ezzel a kötettel, hogy bizonyíthassa: a mikro- és makrokozmoszt egységben láttató egy-egy „rajzolat" akár tizenhét szótagban is elkészíthető.

KAF versei mind gondolati mélységgel, mind lágysággal jellemezhetők, s eleget tesznek a változatlanság és frissesség követelményeinek. A „vén hegy" lehet például a változatlanság megtestesítője, s a „hajnali felhő" a frissességé, más szóval a mozdulatlanság és mozgás ellentétezi egymást a költői látomás szerint egy mindössze tizenhét szótagos nyelvi egység szűk keretei között, de e látomás tovább bővül a felhő megszemélyesítésével (hajtsd le fejed, zokogj), a két természeti elem bensőséges viszonyának felvázolásával (vén hegy vállára hajtja fejét a felhő), s végül kiteljesedik ez a szinte kozmikusnak mondható „együttlét" egy személyes, az ember legbensőbb vágyának a kifejeződésével, a társ iránti gyöngéd odafordulást tételező hanggal, amelyet a verscímül választott szószerkezet (kedveséhez szól) foglal magában. Érzelmi mélység és lágyság jellemzi tehát a Kedveséhez szól című haikut:

Hajtsd le fejed vén

hegy vállára, zokogj, friss,

Hajnali felhő!

Kosztolányi — akit gyakran idéz meg versben KAF — a tíz legszebb magyar szó közé nem sorolta ugyan a fény szavunkat, de a Sötét tus, néma tinta verseinek olvasója ezt is beválaszthatná ama tíz közé, könnyen kimutatható ugyanis, hogy a szóban forgó kötetben a „látható sugárzó energia" neve a leggyakrabban előforduló, fontos szereppel felruházott szó, sok-sok szerkezetben és szóképben számtalan jelentést hordozva. Nyilván, egy ilyen eredmény csak abban az esetben lehet releváns, ha pontosan a szó és a szókép kerül fontos versteremtő szerepbe egy adott művön vagy könyvön belül. KAF vázlatkönyvét meg éppenséggel a telített szavakra — köztük természetesen a fény szóra — és az erős, szuggesztív szóképekre épülő „rajzolatok" sora tölti ki.

Egyes versek címébe is beépül a fény szó (Kilépés a fénybe, Fény, arany, korom), mégsem lehetne egyértelműen kijelenteni, hogy derűs líra úgymond, amit ebben a kötetben olvashatunk. Már csak abból kiindulva sem, hogy a költészetet mint „gyönyörrel öldöklő öröm"-öt értelmezi a költő, illetve hogy elégikus hangulat jellemez nem egy verset. A Dsidát idéző Kó­borlások Chloéval címűben maga a fény szó is olyan szerkezetben fordul elő, amely az elmúlásra utal: „hideg, ernyedt fény remeg". Persze, a költői játéknak és kísérletnek, a virtuóz ritmikának és rímeknek, valamint a kötött műformák fellazításának (a haiku mellett a szonettnek például) számtalan esetével találkozni. KAF mintegy ezáltal is bővíti a versbeszéd regiszterét, sőt, frissíti a lírai érzékenységet. Mint ahogy eddig is megszokhattuk ezt tőle.

* Kovács András Ferenc: Sötét tus, néma tinta. Vázlatkönyv, 2002—2009. Budapest, Magvető, 2009