Öt percet késtem. Sejtettem, hogy helyet már nem kapok. Résre nyitottam a zsúfolásig telt terem ajtaját. A színek, ritmusok, mozdulatok, képek és hangok összhangja másodpercek alatt kikapcsolt a Szent György-napi hangos zenebonából. Ami a színpadon zajlott, költészet volt: a test költészete. Futó pillantással felmértem a nézőtér hangulatát. Az arcokon derűs nyugalom, ritkán tapasztalt közös öröm...
A sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola (?) balettosztályának (osztályainak?, nagyon sokan voltak!) növendékei vették át a Tamási Áron Színházban a hatalmat. És éltek vele! Győztek. Meggyőztek. Legyőzték félelmeinket, kételyeinket: építhető, szépíthető, gazdagítható, gyógyítható ez a világ.
Illesse elismerés az évtizedek óta újra és újra bizonyító Iskolát, az iskolának bizalmat szavazó és áldozatokat vállaló szülőket, a gyermekeknek drukkoló közönséget, az egymás nyomába lépő tehetséges, zsenge kis művészeket és az egyre fiatalabb, kiváló táncművészt, Benkő Gizit.
Szent György-megtisztelő feladatot láttam el. Be kellett mutatnom tucatnyi fáradhatatlanul alkotó amatőr képzőművészt. Vallomásaikból magammal hoztam néhányat: ,,Az, hogy magam után egy kis jelzést hagyhatok, elégtétel számomra." (Kese Terézia) ,,Mindig tud adni, akinek a szíve szeretettel van tele." (Szász Vasilică)
Fogadjátok szeretettel ezeket a jókedvvel ,,lopott" gondolatokat egy nagy csokor virág helyett. Talán nem is loptam: üzenetet adtam át.
