A hely jellegére és fekvésére figyelt ekkor Petőfi a feleségéhez írt utolsó levele tanúsága szerint, elérhetőségéről nem tett említést. Hogy iszonyúnak nevezte a Kézdivásárhelyről Sepsiszentgyörgyön át Marosvásárhelyig megtett visszautat, annak összetett indítékai voltak, legkevésbé a napló- vagy útleíróé érvényesült. De mégsem lehet eltekinteni magának a helynek a nehézkes megközelíthetőségétől. Jó kapcsolatok, könnyű elérhetőségek nélkül elszigeteltségre van ítélve bármely táj és lakója. Az ugyancsak Petőfi által megfogalmazott „száz vasutat, ezeret" általános igénye a 19. század közepén igen-igen indokolt volt tehát.

Hogy milyennek látta költőnk Kézdivásárhely központját alig másfél évtizeddel az itt pusztító tűzvész után és háborús viszonyok között, a cári csapatok betörését közvetlen követő napokban-hetekben, nem tudhatjuk meg már soha. Az innen írt egyetlen levele nem maradt fenn. A főteret, tulajdonképpen a piacteret övező, többségében egyemeletes polgári lakások a kiegyezést követően, mondhatni, a vasútépítés virágkorában épültek. Mihelyt Bécset és Pestet Brassóval összekötötték, nemsokára Kézdivásárhely irányába is „kinyúlt" egy szárnyvasút, s 1891-ben befutott az első gőzös a néhány ezres lakosú kisvárosba.

Ma is, szinte kivétel nélkül, az egykori, száz-százharminc évvel ezelőtt emelt lakások néznek a főtérre, amely különben több mint fél évszázada már nem piactér, s a földszinti üzlethelyiségek sem a helybeli kézműves és kereskedő családok neveit hirdetik, mint például a 20. század első két évtizedében (Vargha Vilmos, Gyárfás Ká­roly, Tóth István, Császár Lukács, Szőcs Mózes, Szőcs János, Dávid Antal, Bartha Gyula, Jancsó F. Lajos, Wertán István, ifj. Dávid István, Kovács Ferenc, Wertán testvérek, K. Csiszár József, Séra Imre, Rácz András, Zalavári Béla, Dobál Lajos, ifj. Bándi István, Turóczi István, Fejér Lukács fiai, Kovács Kelemen, Kádár Zoltán és mások), sőt, alig találni üzletet, szállodát, cukrászdát meg kávéházat, helyüket ugyanis országos és nemzetközi érdekeltségű bankok kirendeltségei, fiókjai foglalták el az utóbbi tíz-tizenöt évben (OTP Bank, Postabank, CEC Bank, Raiffeisen Bank, Román Kereskedelmi Bank, UniCredit Ţiriac Bank, Román Fejlesztési Bank, Volksbank). A bevásárlás nem kis hányadát a városszéli, mezőben épült bevásárlóközpontokban bonyolítja le a kisvárosi lakó is. A főtér eleven életét már-már nem is a járó-kelő gyalogosok, a helybeli, szót és eszméket váltó polgárok s az idegenforgalom résztvevői, hanem a személygépkocsik „tolongása" jelzi. (A legelső automobil különben 1908-ban robogott be a főtérre.) Keveset kínál sajátos termékeiből, ötletességéből, épített örökségéből, mindenekelőtt udvartereinek régi életviteléből, továbbá szellemi-kulturális értékeiből. Majdnem kizárólag a Céhtörténeti Múzeum és a Vigadó Művelődési Ház kínálja hely- és művelődéstörténeti, valamint kulturális „csomagjait".

Mindeközben sokan nagy várakozással követik az erdélyi autópálya építésének fejleményeit, milyen nyomvonalon halad majd, eléri-e s mikor Brassót, hogy mind Bukarest, mind Budapest könnyen elérhető közelségbe kerüljön a Kárpát-medence keleti végeihez. Hiszen olyan léptű fejlődés lenne ez, mint amit a százhúsz évvel korábbi vasútvonal megnyitása jelentett az itt élők számára. Hasonlóan az autópályához, elérhető közelbe kerül majd a tervezett brassói—vidombáki légikikötő is, amely nemcsak az országgal, de a nagyvilággal is szorosabbá fűzheti a végek kapcsolatait. Óceánba kerülhetnek az Ér habjai...

És van befogadó- s partneri készség a nagyvilág irányába, a természeti adottságok és az épített környezet otthonosságot kelthet a vendégben, igaz, a szegény rokon röstelkedése mindig elfogja a vendéglátót. A keresztény közép- és újkorban itt nem katedrálisok, hanem szerény templomok épültek, viszont az iskolák sokak számára biztosították a nyugat-európai kultúrkörbe való bekapcsolódást, amint a mesterlegények java is Nyugaton tette próbára magát, s hazatérve lett megbecsült mestere egy-egy szakmának.

Különben Kézdivásárhely településformája — a trapéz alakú főtér az onnan kiágazó udvarterekkel — „a kézműiparos polgárság (csizmadiák, vargák, tímárok stb.) életmódjának és munkakörülményeinek szükségletei szerint alakult ki az évszázadok során" (Vámszer Géza), s hogy máig megőrződött, annak nemcsak társadalmi-gazdasági okai vannak, hanem az itt lakóknak ehhez a település- s egyszersmind életformához való ragaszkodásában is keresendő a magyarázat. Az elsők között Szentkatolnai Bakk Endre írta le a város eme településformáját 1895-ben megjelent munkájában, mondván: „Az egész világon páratlanul álló sajátságos települési és építési rendszere van, mely nyűgként béklyózza le e városnak építkezési fejlődését. Kevés az önálló udvarral bíró telek. Minden udvar itt egyszersmind utca is, vagy inkább sikátor, mely egy hátulsó utcával van összefüggésben. Minden ily utca, illetőleg sikátorok sűrűn egymáshoz épült, többnyire földszinti házakkal vannak szegélyezve. Az udvarterek, szűk utcák akként keletkeztek, hogy az őstulajdonos keskeny szántóföldjét gyermekei között felosztván, közös bejárót volt kénytelen fenntartani az egyes részekhez való hozzáférhetésre. A földszalag az idő folytán mindig kisebb meg kisebbre daraboltatott, s minden darabkára lakóház épült." (Kézdivásárhely s az ottani Jancsó családok története, 12.)

Éppen e kisvárosnak az egyedi építészeti jellege s lakóinak mentalitása mondatta Földi Istvánnal, aki a magyar szociológiai irodalom késői művében örökítette meg a 20. század eleji Kézdivásárhelyt (Századelő az udvartereken, 1967), hogy „gyöngyszem volt ez a kicsike város még akkor is, ha nem mérnöki tervek szerint épült (...), gyöngyszem volt, mert azzá tették azok, akik benne laktak". Hogy a sokféle, a monarchiabeli időktől napjainkig végbement hatalom- és államformaváltás közepette a szóban forgó életforma és mentalitás is változásokon ment át, nem vitás, viszont ma is tipikus jegyekkel bír, külön színfolt az udvartér lakója. Ha mai író tollára kerül, humor lengi be alakját, sőt, iróniától sem mentes ábrázolása... Ilyen tekintetben Fekete Vince tárcái érdemelnek figyelmet, amelyekben a „helyi ember"-ről, illetve a fiktív Sajnódról készített emlékezetes „rajzokat" az utóbbi évtizedben, tükröt mutatván — akár torzat is! — maguknak a sajnódiaknak, de általában: az olvasónak. (Udvartér, 2008)

Ma is gyöngyszem lehet különben Kézdivásárhely, ha a közjóra való hajlam elég erős, és a szellemi értékeivel, illetve kapacitásaival sikerül jól sáfárkodnia. De mindezek fölött és előtt talán megszállottságra van szükség, mivelhogy — a Tűz csiholójáról író Adyval szólva — „csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek".