Ha pár éve még csak sírni tudtunk, most már elmondhatjuk, hogy ünnepelni is képesek vagyunk, s ez jó jel. Szemet-szájat megörvendeztető ünnepsorozatnak voltunk résztvevői-szervezői ezen a túlfűtött nyáron, a legkisebb tanyától a megyeszintű rendezvényekig. Szép volt látni, hogy annyi torzsalkodás, széthúzás után végre magunkra találtunk, és meggyúltak az összetartozás tüzei, mint őseink idejében — most már csak rajtunk múlik, hogy ki ne aludjanak, ne por és hamu maradjon utánuk.

Mert azért valahol baj van. Amíg útjaink, falvaink úgy néznek ki, mint két háború után, a befektetők is elkerülnek, ami a globalizációt nézve nem olyan nagy baj, de ha már akad olyan komoly érdeklődő, aki üzletet lát és pénzt szagol Háromszék gyönyörű tájain, akkor jobb lenne, ha mi is jobban összefognánk és szervezkednénk.

Sajnos ugyanis, hogy a fecskék is útra kelnek, a gólyák is elrepülnek, s akkor kezdődik az iskola, már ahol van gyerek! Mert a szórványosodás első és legbiztosabb jele, ha óvodáink, iskoláink bezárnak, templomaink kiürülnek. Fiataljaink — és nem csak ők, és nem is csak a globalizáció miatt — az összefogás hiánya miatt is kerestek és kaptak jobb megélhetési lehetőséget szülőföldjükön kívül. A szomszédban, Barcaságban, de Csíkban is, és a legjobb példa Maros megye, ahol a helyi értelmiség közös erővel tőkét kovácsolt azért, hogy János bácsi és Juliska néni ne pár garasért kótyavetyélje el földjét, erdejét, házát — hiszen nem is az övé, hanem őseink megbízásából az utódainké. Ha a mi elöljáróink is azt tekintenék, amire oly büszkén hivatkoznak, bizony nem máson, hanem csak ezen a szűk, nagyon szűk és gazdag rétegen, érdekcsoporton áll, hogy az a fiatal, aki itthon akar élni — s csak az a kívánsága, hogy becsületes munkáját (mert dolgozni, azt tud) becsületesen meg is fizessék —, tudja megvalósítani álmait. Akkor reménnyel és hittel nézhetünk a jövő elé, lesz képviselet, gyermekáldás, fennmaradás és Székelyföld-tábla Gábor Áron kökösi hídjánál.