Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Gárdonyi Géza meséi

2007. szeptember 15., szombat, Kiscimbora

Vád az iskolában

A tanítóm olyan hajat viselt, mint a múlt század közepén volt divat: vagyis elöl hátrafelé fésülködött, hátul meg előrefelé; azután rányomta a fejére a hímzett házisapkát, s ily módon kialakult a frizura felül laposra, hátul bokrosra.

A füle mellett egyujjnyi kis ceruza ült állandóan. Csodálatosan sokáig tartott, sőt, talán holtáig is. Egyszer a tanító a füle mellé tapint, s bámulva emeli föl a fejét:

— Gyerekek — mondja felleges arccal —, a ceruzám elveszett.

Nosza megindul a keresés: földön, asztalon, asztal mögött, de hiába: a ceruza nincs meg.

— A ceruzának meg kell lennie! — szólt ekkor Malyáta szigorúan. — Addig nem megy el innen emberfia, míg a ceruza elő nem kerül.

Bennünk meghűlt a vér. Tolvaj van közöttünk, vakmerő nagy tolvaj!

A legidősebb fiú egyenkint vizsgálta át a zsebeket és tarisznyákat, a padzugokat, sapkákat, csizmákat, és mi visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy kire bizonyul a tolvajlás.

Ez délelőtt tíz órakor történt.

A tanítás komoran folyt tovább, s a tanító példákat mondott, hogy a szeg a zsákban is elárulja magát, a titkot a tyúk is kikaparja.

Délfelé megtapogatja a tarkóját, és nagy örömmel szól:

— Gyerekek, megvan a ceruza!

Hátracsúszott a ceruza, és ott lapult a hajfürtök között.

Első iskolám

Noha csak ötéves voltam, anyám szeptemberben beadott az elemi iskolába. Fizetett valamit a tanítónak, hogy vegyen fel. Nekem az apám szép kis szűrt vett, Deák-szűrt, mely akkoriban volt divatos. Ez az első ruhafélém, amelyre emlékszem. Talán azért emlékszem rá, mert olyanféle szőre volt a szűrnek, mint az Olévinak. Fekete volt, de pirosan körülszegve.

Ebben a szűrben mentem az első hideg őszi napon az iskolába.

A terem nagy volt, s a padok régiek. A padok között sok gyerek nyüzsgött, csupa ismeretlen gyerek. Lányok is voltak, de én csak két-három gyerekkel kötöttem ismeretséget.

Itt mindjárt az első órában untam magamat. Amit a tanító beszélt, nem érdekelt.

Unalmamat azonban elűzte egy rettenetes valami: egy gyermek jajgatására lettem figyelmes. A gyermek a tanító asztala mellett jajgatott, s bennem megfagyott a vér, mikor láttam, hogy a gyermeket lenyomja egy székre, s pálcával teljes erejéből vagdal reá.

Talán másnap történt, hogy én is beszélgettem valakivel, s a tanítót észre sem vettem, hogy odajön. Én az utolsó előtti padban ültem.

— Gyere csak ki! — mondotta vészes hangon.

— Nem, nem! — rebegtem a rémülettől megdermedve.

Mert attól tartottam, hogy engem is meg akar verni.

Valami két gyermek választott el a tanítótól. Az ember átnyúlt rajtuk, és megragadta a karomat.

Ekkor oly kétségbeesetten sikoltottam, hogy nem húzott tovább. Valamit mondott, és otthagyott.

Legsötétebb napom

Én afféle vézna, kis ideges gyermek voltam. Ritkán nevettem, s könnyen felingerlődtem.

Egyszer, ahogy beleülök ebéd után a padba, rám szól a vigyázó, hogy ne forduljak hátra.

— Arra fordulok, amerre akarok — feleltem kedvetlenül.

— De én azt parancsolom, hogy erre fordulj!

— Nekem bizony nem parancsolsz!

— No, majd parancsolok, meglátod!

— Nekem bizony nem parancsol az Isten se!

Ez az Isten se valahol útfélen ragadt rám. Parasztoktól hallottam gyakorta. Kicsúszott a számon, mint ahogy az ilyen szólások ellebbennek az ember nyelvén néha akaratlanul.

A szó ki volt mondva, s én magam is elrémülve néztem magam elé.

Persze, amint a tanító belépett, a vigyázó rögtön elmondta a szavamat.

A tanító csak a fejével intett. Én kimentem engedelmesen az iskola közepére. Ott lefeküdtem a földre. A vigyázó kettőt vágott reám.

Ez volt itt az első és utolsó vesszőbüntetésem, és én egész nap sírtam. Sajnáltam magamat.

A tekintély

Volt köztünk egy Jancsi nevű, nagy fiú, fejjel magasabb minden gyereknél. A ruhájába is alig fért bele: feszült rajta nadrág és dolmány egyaránt. Ez a fiú viselte mindig a vigyázói méltóságot; az szedte össze a fát, ministrált elöl ünnepeken; ő volt a jégen sinkózók vezére, s ő ingerkedett mindig legelöl a zsidó fiúkkal.

Ezzel a szóval szokta őket csúfolni: ,,Kimerosz!"

Mi ezt a Jancsit hatalmasnak, hősnek és tudósnak tartottuk. Ő minden kérdésre tudott felelni az iskolában, s jaj volt annak, akire ő megharagudott! Ő volt az iskolai somfavessző kezelője is: ő hegedülte a bűnösökre a büntetést.

Hát rettegtünk tőle, s fizettünk neki adót kenyérben, almában, cukorban, mindenben, ami iskolai tarisznyából telhetik.

Húsvétkor egy kövesdi matyó fiú vendégeskedett a faluban. Mise előtt bejött az iskolába is: körülnézni.

Valamivel kisebb volt, mint Jancsi, de mokány, barna fiú, széles mellű és erős nyakú.

— No, mit tudsz? — kérdezte Jancsi.

S feladott neki számolási kérdéseket. Mi kárörvendő tekintettel néztük a matyót: hogyan fog ez belesülni a tudományba!

A fiú lenéző pillantások között fejtett meg mindent fejben és táblán is. Aztán egypercnyi szünet következett.

Most már bámultunk. Az iskolában csend volt.

Akkor a matyó gyerek kivet egy krajcárt az iskola közepére, és azt mondja:

— Vegye fel szájjal, aki tudja, de háttal a krajcárnak.

Senki se felelt.

A matyó fiú ledobta a szűrét, és hátrahajolt, le a sarkáig, mintha kaucsukból volna a gerince. Fölvette szájjal a krajcárt.

— No, ki teszi meg utánam? — kérdezte kevélyen.

Az iskolában csend volt. Mindnyájan Jancsira néztünk. Restelkedve rázta a fejét.

Aztán elvörösödött, mint a pulyka, s elfojtott, dühtől remegő hangon szólott:

— Állj ki velem, ha mersz!

Azzal kilépett a középre.

A matyó gyerek nagy nyugodtan letette a szűrét ismét a padra; felgyürkőzött.

Aztán átfogóztak.

A következő pillanatban úgy vágta a földhöz Jancsit, mint a zsákot. Attól fogva Jancsinak nem volt előttünk semmi becsülete.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye a koronavírus miatt elrendelt hatósági intézkedésekről?








eredmények
szavazatok száma 2247
szavazógép
2007-09-15: Gazdaság - Sylvester Lajos:

Drinápoly, a török birodalom egykori fővárosa (Újabb keletű keleti utazások)

Ha látná kéd, mint vagyunk...
A harmadik törökországi Mikes-zarándoklaton Kapikule török határállomástól Edirnébe, a történelmi magyar névhasználat szerint Drinápolyba érkeztünk. A magyar megnevezés Hadrianus római császár nevét őrzi, alapítása idején Hadrianopolis volt a felújított város neve, ez aztán Adrianopléra, majd Drinápolyra változott.
2007-09-15: Kiscimbora - x:

Gyurkovics Tibor: Iskola-nyitogató

Iskola, iskola,
ki a csoda
jár oda?
A takács, a kovács,
a kőműves meg az ács,
a kardjával odajár
kese lovon a huszár!