Vád az iskolában
A tanítóm olyan hajat viselt, mint a múlt század közepén volt divat: vagyis elöl hátrafelé fésülködött, hátul meg előrefelé; azután rányomta a fejére a hímzett házisapkát, s ily módon kialakult a frizura felül laposra, hátul bokrosra.
A füle mellett egyujjnyi kis ceruza ült állandóan. Csodálatosan sokáig tartott, sőt, talán holtáig is. Egyszer a tanító a füle mellé tapint, s bámulva emeli föl a fejét:
— Gyerekek — mondja felleges arccal —, a ceruzám elveszett.
Nosza megindul a keresés: földön, asztalon, asztal mögött, de hiába: a ceruza nincs meg.
— A ceruzának meg kell lennie! — szólt ekkor Malyáta szigorúan. — Addig nem megy el innen emberfia, míg a ceruza elő nem kerül.
Bennünk meghűlt a vér. Tolvaj van közöttünk, vakmerő nagy tolvaj!
A legidősebb fiú egyenkint vizsgálta át a zsebeket és tarisznyákat, a padzugokat, sapkákat, csizmákat, és mi visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy kire bizonyul a tolvajlás.
Ez délelőtt tíz órakor történt.
A tanítás komoran folyt tovább, s a tanító példákat mondott, hogy a szeg a zsákban is elárulja magát, a titkot a tyúk is kikaparja.
Délfelé megtapogatja a tarkóját, és nagy örömmel szól:
— Gyerekek, megvan a ceruza!
Hátracsúszott a ceruza, és ott lapult a hajfürtök között.
Első iskolám
Noha csak ötéves voltam, anyám szeptemberben beadott az elemi iskolába. Fizetett valamit a tanítónak, hogy vegyen fel. Nekem az apám szép kis szűrt vett, Deák-szűrt, mely akkoriban volt divatos. Ez az első ruhafélém, amelyre emlékszem. Talán azért emlékszem rá, mert olyanféle szőre volt a szűrnek, mint az Olévinak. Fekete volt, de pirosan körülszegve.
Ebben a szűrben mentem az első hideg őszi napon az iskolába.
A terem nagy volt, s a padok régiek. A padok között sok gyerek nyüzsgött, csupa ismeretlen gyerek. Lányok is voltak, de én csak két-három gyerekkel kötöttem ismeretséget.
Itt mindjárt az első órában untam magamat. Amit a tanító beszélt, nem érdekelt.
Unalmamat azonban elűzte egy rettenetes valami: egy gyermek jajgatására lettem figyelmes. A gyermek a tanító asztala mellett jajgatott, s bennem megfagyott a vér, mikor láttam, hogy a gyermeket lenyomja egy székre, s pálcával teljes erejéből vagdal reá.
Talán másnap történt, hogy én is beszélgettem valakivel, s a tanítót észre sem vettem, hogy odajön. Én az utolsó előtti padban ültem.
— Gyere csak ki! — mondotta vészes hangon.
— Nem, nem! — rebegtem a rémülettől megdermedve.
Mert attól tartottam, hogy engem is meg akar verni.
Valami két gyermek választott el a tanítótól. Az ember átnyúlt rajtuk, és megragadta a karomat.
Ekkor oly kétségbeesetten sikoltottam, hogy nem húzott tovább. Valamit mondott, és otthagyott.
Legsötétebb napom
Én afféle vézna, kis ideges gyermek voltam. Ritkán nevettem, s könnyen felingerlődtem.
Egyszer, ahogy beleülök ebéd után a padba, rám szól a vigyázó, hogy ne forduljak hátra.
— Arra fordulok, amerre akarok — feleltem kedvetlenül.
— De én azt parancsolom, hogy erre fordulj!
— Nekem bizony nem parancsolsz!
— No, majd parancsolok, meglátod!
— Nekem bizony nem parancsol az Isten se!
Ez az Isten se valahol útfélen ragadt rám. Parasztoktól hallottam gyakorta. Kicsúszott a számon, mint ahogy az ilyen szólások ellebbennek az ember nyelvén néha akaratlanul.
A szó ki volt mondva, s én magam is elrémülve néztem magam elé.
Persze, amint a tanító belépett, a vigyázó rögtön elmondta a szavamat.
A tanító csak a fejével intett. Én kimentem engedelmesen az iskola közepére. Ott lefeküdtem a földre. A vigyázó kettőt vágott reám.
Ez volt itt az első és utolsó vesszőbüntetésem, és én egész nap sírtam. Sajnáltam magamat.
A tekintély
Volt köztünk egy Jancsi nevű, nagy fiú, fejjel magasabb minden gyereknél. A ruhájába is alig fért bele: feszült rajta nadrág és dolmány egyaránt. Ez a fiú viselte mindig a vigyázói méltóságot; az szedte össze a fát, ministrált elöl ünnepeken; ő volt a jégen sinkózók vezére, s ő ingerkedett mindig legelöl a zsidó fiúkkal.
Ezzel a szóval szokta őket csúfolni: ,,Kimerosz!"
Mi ezt a Jancsit hatalmasnak, hősnek és tudósnak tartottuk. Ő minden kérdésre tudott felelni az iskolában, s jaj volt annak, akire ő megharagudott! Ő volt az iskolai somfavessző kezelője is: ő hegedülte a bűnösökre a büntetést.
Hát rettegtünk tőle, s fizettünk neki adót kenyérben, almában, cukorban, mindenben, ami iskolai tarisznyából telhetik.
Húsvétkor egy kövesdi matyó fiú vendégeskedett a faluban. Mise előtt bejött az iskolába is: körülnézni.
Valamivel kisebb volt, mint Jancsi, de mokány, barna fiú, széles mellű és erős nyakú.
— No, mit tudsz? — kérdezte Jancsi.
S feladott neki számolási kérdéseket. Mi kárörvendő tekintettel néztük a matyót: hogyan fog ez belesülni a tudományba!
A fiú lenéző pillantások között fejtett meg mindent fejben és táblán is. Aztán egypercnyi szünet következett.
Most már bámultunk. Az iskolában csend volt.
Akkor a matyó gyerek kivet egy krajcárt az iskola közepére, és azt mondja:
— Vegye fel szájjal, aki tudja, de háttal a krajcárnak.
Senki se felelt.
A matyó fiú ledobta a szűrét, és hátrahajolt, le a sarkáig, mintha kaucsukból volna a gerince. Fölvette szájjal a krajcárt.
— No, ki teszi meg utánam? — kérdezte kevélyen.
Az iskolában csend volt. Mindnyájan Jancsira néztünk. Restelkedve rázta a fejét.
Aztán elvörösödött, mint a pulyka, s elfojtott, dühtől remegő hangon szólott:
— Állj ki velem, ha mersz!
Azzal kilépett a középre.
A matyó gyerek nagy nyugodtan letette a szűrét ismét a padra; felgyürkőzött.
Aztán átfogóztak.
A következő pillanatban úgy vágta a földhöz Jancsit, mint a zsákot. Attól fogva Jancsinak nem volt előttünk semmi becsülete.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
