Noha már mindketten nyugdíjasok, fiatalos lendülettel szervezik a vendéglátást, Gelence hagyományait, népi mesterségét mutatják be az érdeklődőknek, hozzájuk többnyire magyarországiak érkeznek. Igaz, különös tapasztalniuk, hogy vannak olyan anyaországbeli látogatók, akiket meglep, hogy itt egy kis magyar világba csöppennek, ismereteik szerint ugyanis a magyarság utolsó keleti bástyái Arad, Várad, Kolozsvár.

Nadrággyárból vendégfogadóba

Miként a gelencei falusi turizmussal foglalkozók mindenike, a Finta házaspár is saját emeletes házát alakította ki vendégfogadásra. A községben úgynevezett kulcsos házak nincsenek, viszont a közel húsz, két-három csillagos panzióban egyidejűleg százhúsz vendéget tudnak elszállásolni, Fintáéknál 22—26 fő aludhat két- (ebből tizenegy van), három- vagy négyágyas szobában. Tapasztalatuk szerint az is fontos, hogy a panziótulajdonosok összehangolják még az étkeztetést is, magyarán, együttműködésre vannak utalva, mert amikor nagyobb csoport érkezik, s a látogatók több helyre kerülnek, vendéglátóiknak még arra is ügyelniük kell, hogy mindenütt ugyanazt a menüt szolgálják fel — ilyenkor még a desszertnek is egyformának kell lennie —, hogy senki ne érezze azt, bezzeg, aki a másik panzióban kapott helyet, jobban járt, mondjuk azért, mert ott húsleves volt, míg neki csak zöldséglevest szervíroztak. A több helyen elszállásolt vendégek ugyanis mindig megbeszélik, mit ettek, milyen a fogadó, így ha mindenki zöldséglevest eszik, elkerülhető az esetleges vita.

Az sem mindennapi történet, hogy Finta Magdolna közel három évtizedes készruhaipari munka után váltott át vendéglátásra: több felső-háromszéki nadrággyárban dolgozott, vezető beosztásban is, jó munkaszervezőként ismerték, ehhez következetesség, fegyelem, szigor társult. Csoportjai mindig jól teljesítettek, azt mondja, a munkahelyi gondokat soha nem vitte haza, míg az otthoniakat pedig a gyárkapun kívül hagyta. Munkastílusáról viccesen meséli, olyan rendet tartott, hogy minden szikrázott. Finta Magdolna igazi székely parapács asszony, határozottsággal, cselekvőerővel és a vendéglátáshoz szükséges közvetlenséggel, jó mesélőkészséggel megáldva (ezt egyébként nagyon szeretik a hozzájuk látogatók is, a vendégeknek ugyanis mindenről mesélni kell, mindenre kíváncsiak). A marosvásárhelyi egyetemen tanító orvos lánya egyszer azt mondta róla, azt szereti, hogy anyja mindig végigmegy azon az úton, amelyiken elindul. Férje, Károly a vendéglátóiparban dolgozott Kézdivásárhelyen, a szakmai hátteret ő hozta be a vállalkozásba; mindkettejük munkája tette lehetővé, hogy alkalmazotti keresetükből felépítsék azt a házat, amelyet ma már panzióként használnak, utólag bővítették a tetőteret, s folyamatosan alakítják, szépítik. Persze, csak falusi turizmusból nem lehet megélni, a szezon általában csak májustól szeptemberig tart, s bár egész évben fogadják, nincsenek folyamatosan vendégek.

A panzió mellett Fintáék működtetnek egy ízléssel berendezett nappali bárt is, azt most már főként fiuk, a 22 esztendős Károly rendezi. Ez is családi hagyomány, nem csak férje vendéglátó-ipari múltja miatt, a család felmenői között volt boltos, kocsmáros is, ráadásul ugyanabban a helyiségben dolgoztak, ahol most a bár található. ,,A gyermeket úri módon eltartja — magyarázza Magdolna —, mi csak besegítünk, nekünk onnan nincs jövedelmünk. Olykor még a férjem is beáll a bárpult mögé, mert szereti, jó szívvel megy oda."

Gelencei vedrice

Hagyományos vendéglátást kínálnak, inkább magyarországiak keresik a gelencei panziókat, de vannak román érdeklődők is, ők a környéket, a hegyeket, a konyhát szeretik. A magyar vendégek a közkedvelt székelyföldi helyszíneket keresik fel, de van, aki a transzfogarasi útra is kíváncsi, vagy akár Sinaiára, a Peleş-kastélyba is elmegy, utóbbit egyre többen keresik fel. Finta Magdolna a gelencei s a közeli látnivalókat ajánlja, Csomakőröst, Zágont, újabban a Perkőt is megnézik, jövő nyáron megtekintésre javasolja majd a hatolykai és a martonosi gyógyfürdőket is, amennyiben sikerül azokat rendbe tenni. Most nyárra kevesebb jelentkezőjük van, mint pár évvel korábban, legjobb időszakuk 2006, 2007 és 2008 volt, a legtöbb (3500), Gelencén töltött vendégéjszakát 2007-ben összesítették, ez a szám azóta évről évre csökkent.

,,Mi itt a hegyek alatt vagyunk, friss a levegő, ízletes a hagyományos székely konyhánk" — Finta Magdolna így ajánlja az érdeklődőknek Gelencét, a környezetét. Meséli, az anyaországiak közül sokan nem tudják, meddig tart a magyar nyelvterület, csak akkor lepődnek meg, amikor ideérkeznek. ,,Tavasszal is itt volt néhány harminc év körüli magyarországi fiatal, ők úgy tudták, Erdély csak Nagyváradig, Aradig, Kolozsvárig tart. Amikor elmagyaráztam nekik, mit lehet megnézni, nagyon tetszett, és azt mondták, ősszel még visszajönnek húsz-huszonöten. Ez a baj, hogy nem tudják a magyarországi fiatalok, mi van itt nálunk, s ahogy jönnek befelé, Felső-Háromszék felé, egyre magyarabb a vidék, s ez számukra nagyon feltűnő, de nagyon érdekli őket." ,,Az a jó, amikor többen, több napra jönnek, mert akkor a faluban másoknak is jut vendég. Szervezkedünk, megpróbálunk mindent, hogy csábítsuk a látogatókat, de a válság érződik." A tavaszi foglalásokkal elégedettek, pünkösdkor telt ház volt, de a mozgalmas május után júniusra már kevesebben jelentkeztek.

A Gelencére érkezők elégedettek a hagyományos székely konyhával, ,,igyekszünk olyasmit készíteni, amit ötven évvel ezelőtt nagyanyáink főztek, ultramodern ételekkel nem foglalkozunk". Gasztronómiai kínálatukban három-négyféle zöldségleves szerepel — ,,minden asszonynak más a fűszerezési titka" —, de tálalnak tárkonyos pityókalevest, van egy gelencei specialitás, a vedrice (babérleveles pityókaleves hússal), azt nagyon szeretik, de ajánlanak még paprikást, töltött káposztát, borjúhúsból készített borsos tokányt, ez olyan, mint egy hagymás rostélyos, csak a hús nem szeletelt, hanem apró kockákra vágott. ,,Mindenféle fűszert belopunk, ami különleges ízt ad, még kevés fokhagymát is, ezek a mi specialitásaink", de a vegetáriánus étrend követőire is gondolnak. ,,Rengeteg zöldséget adunk, s ami még újdonság számukra, disznót vágunk, nagyon szeretik a tepertőt, a házi májast, korlátlan mennyiségben eszik a szalonnát. De volt, hogy egy csoport szilvás vagy barackos gombócot kért. Desszertként különféle pogácsákat, hígpalacsintát, kürtőskalácsot készítünk, nyáron sok gyümölcsöt adunk." Ha pedig a vendégek mulatni akarnak, helybeli hegedűs, harmonikás, cimbalmos gondoskodik az élő zenéről.

Népi mesterségek

Ki a jó vendég? ,,Nekem mindegy, csak érezze jól magát ő is, én is" — válaszolja Finta Magdolna. A magyarországiak (vagy az onnan elszármazottak) szeretik a közvetlenséget, azt, hogy esténként, vacsora után vagy reggel beszélgetni tudnak az itteni családokkal, ,,érdekli őket, hogy mi itt miből, hogyan élünk".

A térségben Gelence a legerősebb a falusi turizmusban, ő maga számos utazási kiállításra, turisztikai rendezvényre jár, s úgy véli, hosszabb távon látszik majd ezeknek a haszna. Nagyon sokat kell menni, kell tudni ízesen mesélni a vidékről, mert szeretik tájszólásunkat, kíváncsiak arra, hogy mi van itt, de mindennek úgy kell lennie, ahogy mondjuk, nem szabad becsapni a vendégeket — véli. Problémaként említi a rossz utat, de azt is, vagy hat éve szorgalmazza a polgármesteri hivatalban, hogy a Kovászna felé vezető úton, ahol Gelence felé kanyarodnak, tegyenek ki egy táblát, amely jelezné, turisztikai szempontból fontos e vidék, s röviden ismertetné a látnivalókat, hogy tudják a fürdővárosba tartók is, érdemes megnézniük, mert a románokat is érdekli a műemlék templom.

Vannak magyarországi csoportok, akik szeretnek túrázni, s esztenalátogatást kérnek. Jó időben a Hertány pusztájára viszik fel őket, onnan az egész Kézdivásárhely környékét be lehet látni; a 26 hektáros pusztán több bács is legeltet. Messze, 30—35 kilométerre van Gelencétől, 25—30 kilométert tehergépkocsival mennek, majd gyalogolnak négy-öt kilométert, de láthatják, milyen az élet az esztenán, miként készül az orda, a sajt. ,,Ott egyet piknikezünk, a bács túrós puliszkát készít — ez valahogy finomabb, mint a miénk, a hegyekben nagyon jólesik —, szalonnát sütünk, aztán estére hazajövünk."

A gelencei mesteremberek népi mesterségeket is bemutatnak, zsindelykészítést, szövést, fonást, lópatkolást, vagy hogy miként lehet bicskát készíteni szarvasagancsból. A látogatók meg vásárolnak a helyben készített fajátékokból, keresik a szőnyeget, háziszőttest, törlőkendőt. Hetven év feletti idős asszonyok még most is szőnek kenderből, lenből zsákokat, a szövést a nyolcvan év körüli Cseh Vilma szokta bemutatni, a Bordó Panzió szomszédságában rengeteg sakkot is készítenek, s meg szokták nézni, hogyan esztergálják fából a figurákat, de érdeklődés esetén bemutatják a kürtőskalács- vagy kenyérsütést is. Örülnek annak, hogy tavaly Gelencére látogatott Elena Udrea turisztikai miniszter, ,,van nekünk egy nagyon jó földrajztanárunk, Balog Károly, ő mutatta be a templomot, székely ruhás fiatalok fánkkal, szilvapálinkával kínálták, nagyon jól érezte magát". A faluban máskor is a Gelence monográfiáján dolgozó Balog Károly az idegenvezető, a templomot bemutatja magyar, román és angol nyelven.

Amikor elégedett a vendég

,,Szeretjük ezt." Miért? ,,Én azért — magyarázza Finta Magdolna —, mert szeretek állandóan más emberekkel ismerkedni, érdekel, ki mivel foglalkozik, s valahogy átvettem a férjemtől a vendéglátást. Nem volt könnyű 48 évesen profilt váltani, már 16 éves koromtól ruhagyártással foglalkoztam. Meg lehet ezt tanulni, csak szeretni kell, s ezt én nagyban köszönhetem a férjemnek, mert ő tudja, mi a vendéglátás. Ő sokat segít, de az a legnagyobb támogatás, amikor megnyugtat, azt szokta mondani, ne idegeskedjem, a vendéglátás ezzel jár." Előfordul, egy autóbusznyi embernek kell sietve ebédet adniuk. ,,Mi hárman-négyen megebédeltetünk egy óra alatt ötven embert, mert a férjem szakember, egyszerre visz öt-hat tányért. A Bujdosó vendéglőben dolgozott vagy húsz évet, báros, pincér volt, s a fiam is megtanulta, nagyon ügyes, ő jár esküvőkbe felszolgálni. A családban mindenki tudja, mi a dolga: én nem szolgálok fel, én főzök s tálalok, felszolgál a két férfi, visszahordják az edényeket. A férjem bevásárol, törülgeti a poharakat, mint egy nyugdíjas öregecske, úgy, ahogy megtanulta 1970-ben. Én átvettem az ő mesterségét, s szerencse, hogy a fiunk is megtanulta." És az a legnagyobb fizetség, amikor a vendégek elégedettek, és úgy mennek el, ,,hogy azt sem tudják, hogy köszönjék meg, ez többet ér a pénznél, olyankor nem is vagy fáradt, már estére várnám a következő rendet..."