Gyermekkorom maradandó emléke: lakásunk vendégszobájában, behúzott függöny mögött hangosan jajveszékel édesanyám szatmári barátnője. A rák utolsó stádiumában van. Néhány nap múlva, egy reggel a fájdalom rémes sikolya után beáll a csend. A vendégszobában ismét világosság, és nincs ott senki.
A halál része az életnek, a végállomás. Akármeddig megy életünk vonata, elér — ha késő öregkorban is — oda. Le kell szállnunk.
Benedek István pszichiáter írja: örömmel élni, idejében meghalni. Más, sokkal hétköznapibb mondás: Élj sokáig, halj meg hamar! Sokáig?... Számunkra, idős emberek számára az a szomorú, hogy mindenki, olykor még a családtagok is a halál közelségét, eljövetelét azzal a bántó megnyugvással fogadják, amely a hosszú élet ,,természetes" következménye. Csakhogy nincs olyan idős ember, aki ne remélne további szép napokat, éveket.
A halál, a meghalás (exitus) olyan folyamat, amelynek pontos kezdetét, végét nem könnyű meghatározni. A biológiai halál beálltának a megállapítása korántsem egyszerű. A jogi és erkölcsi akadályok elkerülése miatt ma a reverzibilis szívhalál helyett az agyhalál (az agyban az EEG nem jelez bioelektromos áramot, a képernyőn folyamatos, egyenes vonal jelenik meg) jelenti a halál beálltát. (Oszlassunk el egy tévhitet is: nem igaz, hogy halálunk után még nő a köröm, a szőrzet. Csalóka látszat. A folyadékvesztés miatt zsugorodó bőr húzódik vissza e szervekről.) Tehát idegrendszerünk visszafordíthatatlan pusztulása a halál ismérve. Szerveket csak ekkor lehet kivenni átültetés végett (írják a szakközlemények, bár az EEG nem kötelező vizsgálati eljárás).
Az utóbbi években ún. halál közeli élményekről olvashatunk, a klinikai halálból életre keltett emberek beszámolóit, akik úgymond megtapasztalták a ,,túlvilág" olyan élményeit, mint: örömérzet, alagút erős fénnyel, amelyen áthalad a ,,halott", misztikus lények, testenkívüliség, életfilm stb. Ezek hitelessége az egységes elbeszélés alapján hihetőnek minősül, pszichológiai tanulmányok foglalkoznak velük.
A legtöbb embernek — gyermeknek is — megadatott, hogy haldokló szeretteit utolsó útjukon, a betegágy mellett vigasztalja, meghallgassa, egyházi szentségekben részesítse őket. Nem könnyű vállalni az olykor elhúzódó, gyötrelmes, már segíteni nem tudó búcsúztatást. Tudnunk kell azonban, hogy az öntudatnál levő haldokló számára az jelenti a legkegyetlenebb magányt, ha nem beszélhet, nem búcsúzhat, nem hagyatkozhat övéinek. Talán ennél is fontosabb: megbékélni önmagunkkal és azokkal, akiket valaha megbántottunk, akik megbántottak.
