Mintha hallgatólagosan, a számok mögé bújva ismernék be, alaposan elszámították magukat, amikor egy százalékot meghaladó gazdasági növekedést vártak az idei évben, miközben jelenleg a legderűlátóbb előrejelzések szerint is közel két százalékkal zuhanhat a nemzeti össztermék. De az is fölöttébb különös, hogy az állami szféra átszervezését, a túlméretezett adminisztráció karcsúsítását fennhangon hirdető hatalom egyszer csak azzal a józan paraszti logikával is könnyen felérhető ténnyel szembesül: az elbocsátásokkal megtakarítanak ugyan bizonyos összeget a béralapból, ám eközben óhatatlanul növelni kell a munkanélküli-segélyre szánt keretet, és ehhez bizony máshonnan kell pénzt megvonni. Azt már szinte betéve tudjuk, honnan: az oktatástól ― ha már a tengerészből lett államfő szerint amúgy is csak heti néhány órát dolgoznak a tanárok ―, a szállítástól, a mezőgazdaságtól. Az egészségügynek most éppen több jutott, de az is csak afféle látszattöbblet: az egészségbiztosító által a patikákkal szemben felhalmozott adósságok egy részének törlesztésére, az önkormányzatoknak átadott kórházak tartozásainak kifizetésére kell fordítani. Még véletlenül sem az egészségügyi intézmények felszerelésére, a betegek ellátásához szükséges minimális feltételek megteremtésére, a fiatal orvosok kivándorlását legalább részben megelőző méltányos bérek biztosítására.

A büdzsét módosító tervezetbe foglalt átcsoportosítások, átutalások, megvonások és kiegészítések összességében afféle tűzoltásra emlékeztetnek: a legégetőbb problémákat, a legfájóbb sebeket igyekszik enyhíteni a kormány. Nem véletlenül írták bele a dokumentumba: a szociális konfliktusok kirobbanását szeretnék megelőzni. S bár félő, a felületes, tüneti kezelés nem segít már ebben a fázisban, az eddigi tapasztalatok szerint a jelenlegi hatalomtól brutális lefaragásokon kívül egyébre ― például egy koherens gazdaságélénkítő csomagra ― aligha számíthatunk.