Mint meghurcoló, de nem gyötrő álom, úgy jelenik meg előttem nemegyszer egy észak-amerikai rockopera próbasorozata. István, a király, azt próbálta egy magyar csoport, ki ahogyan ismerte a magyar nyelvet még, ki amilyen tehetséggel próbált István, Koppány, Sarolt meg Gizella lenni.
Mondjuk mi is Reményikkel: ahogy lehet.
A rendező hölgy neki-nekikeseredett, kiabált is valamit arról, még mennyi idő van, mennyit kellene még dolgozni, hogy sikerüljön az előadás, ott, túl az Óperenciás-tengeren, ahol magyarnak lenni már-már fényűzés, már-már kísértés a hiábavalóság határán.
És nézem álmatlan éjszaka is a jeleneteket. Dallam, énekhang, szöveg: mindezt számos országban minősítették. Én ezt a magam külön operáját nem említeném, most is csak azért, mert — van, amit ki kell mondani, másképpen nem hagy nyugton!
Erdő tisztásán próbálták számtalanszor, mert át akarták adni társaiknak, a magyar közösségnek (közönségről azért nem szólnék ez esetben), ajándék, magyar...
Ők kínlódtak magukkal, egymással, azt is tudták, mennyire nehéz műkedvelőként megjeleníteni egy világhírű művet.
Miféle erőket mozgósítottak? Honnét annyi erőt?
Mi fölött akartak győzni? Milyen Góliátot, Holubárt akartak legyőzni, milyen rettenetes erők ellen mozgósították a gyönyörű belső érzelmi és értelmi erőket?
2006 őszén az Egyesült Államokban voltam, többek között egy istentisztelet utáni pikniken. Magyarok, félig magyarok között, egyedül hírvivőként az úgynevezett Anyaországból. És köztük és mellénk került egy székesfehérvári ,,ötvenhatos" házaspár. Zoltán volt a férfi, a felesége a zágoni tornászvilágbajnok, Szabó Kati nővére, Zita. Aj, de kicsi a világ! És Zoltán esküdözött, hogy jövőben, 2007-ben most már biztos, hazalátogatnak Fehérvárra, aztán vesznek egy kis házat, aztán avval annyi Amerikának.
Elment az asztalsorhoz, egy dollárjegyre — a templom javára ment a bevétel — kolbászt vásárolt még, legyen, ez alatt az idő alatt mondta Zita, hogy minden évben, 1956 óta minden évben készül haza, de még sosem sikerült.
Nem sírt Zita asszony, üdvözölte a magyarokat, de ezt úgy tette, mintha egy kupacban képzelné mindannyiunkat.
Miféle erő rejlik az emigránsokban, a kivándorlókban? Akkor mozgatnak meg hegyeket a magyarságuk érdekében, amikor már minden csak messziről látszik, Csaba királyfi is, István király is, a székesfehérvári vár romjai is, Zágon is.
Múlt szombaton néztem, ahogyan a helyére állították azt a honvédszobrot, melynek a dicsőséges felszabadító román katonák szétlőtték a fejét. Pedig kőből volt. Most visszaállították a helyére 69 év után. Sőt, az 1977-es sepsiszentgyörgyi, kommunista parancsra történt szobortemetés után még ki is kellett ásni, ám mostanában új fejet faragni neki!
Székely Dávidnak nevezték el ott. Bár rajta maradna a név! Mert lám csak, valahogyan le lehet győzni a gyűlölködő Góliátot is.
Csak mozgósítani kell a lankadó erőt. Amerikában századszor is próbálták — végre sikerült! — az operát:
Nem kell olyan Isten, ki nem tud magyarul!
Szabad magyaroknak nem kell olyan úr!
No, urak, bunkók dölyfét éppen eleget tűrtük. Most csak az erőről, a hatalmasokat megriasztó erő mozgósításáról szólottam, Connecticut államtól Kanadán át a Rétyi Nyírig s vissza, lélekmagasságba, e világiba.