A Nagyi megy reggel a gyerekkel, várja délben a kis unokát, teszi eléje a gőzölgő ételt, hallgatja a napi problémákat. A merészebbje még a házi feladat igazgatására is vállalkozik, megvarrja az elszakadt ruhát, mesél, nevel, vigasztal. A szülő rohan, munkahelyi feladatait rendezi, hét végén lazít, nyáron nyaral — jó esetben —, de a Nagyi mindig ügyeletes.

Néhányan elfelejtik, hogy neki is szüksége van pihenésre, hogy neki is megvan a maga külön élete, hogy nem lehet kisajátítani hétköznap, ünnepnap egyaránt. Bár megható a nóta, miszerint ,,elég volt neked egy szál virág", hát nem elég, a figyelmességből, segítségből is kellene adni, holott néha még a virág is elmarad.

Telnek az évek, az unokák lassan nagyra nőnek, önállósulnak, a szülő más problémákba ütközik, és csodálkozik, hogy a kamasz gyerek bizalmasabb a Nagyival, mint vele. A Nagyi meg, bár öregebb lett, megmártózik abban az örömben, amit a bizalom, a fontosság érzete nyújt neki. Ez így majdnem jó, hiszen a családi körforgásban az erők kiegyensúlyozódnak, ha a Nagyi az ,,összekötő". Ő az, aki ,,kicselezi" a kényes helyzeteket, és ,,kapuba juttatja a labdát", azaz beadagolja a témát a szülőnek.

Van azonban, amikor másként történnek a dolgok. Az önállósult gyerek és az újra függetlenné vált szülők kiiktatják a Nagyit a műsorból. A találkozások már csak néhány évfordulóra korlátozódnak, az érdeklődése tolakodónak, kíváncsiskodónak minősül, és lassan a körön kívülre kerül. Ekkor kezd öregedni igazán, ekkor érik utol a betegségek, nyomasztja a magány.

Mire észreveszik, a Nagyi már bágyadtan, idegenül mosolyog az ünnepi asztalnál, és emlékeiben keresi a vigasztalást.

Meggyőződésem, hogy indulásból mindenkit a jóindulat vezérel, de az élet forgatagában valahogy elferdülnek a dolgok.

Azért, hogy soha ne legyen túl késő az értékelésre, köszönetre, szeretetre, én a mai napot a nagyszülők világnapjává nyilvánítom.