Párizs: villanások a fény városából

2010. október 16., szombat, Kitekintő

Versailles: kisváros a királyi palota árnyékában

Alig néhány nappal Párizsból való hazatérésünk után nézem a hírekben, hogy bombariadó miatt kiürítették az Eiffel-tornyot. Mi tagadás, fáj. Egy ilyen hír korábban minden bizonnyal nem érte volna el az én tűrésküszöbömet sem — akárcsak sokadmagamét —, de most, hogy nemrég személyes ismeretséget köthettem vele, minden megváltozott.

Magam előtt látom a négy, egymást kiegyensúlyozó felvonót, amint lassú bogárként mászkál fel-alá a hatalmas traverzek között. Alattuk a szinte soha nem apadó hömpölygő tömeg, turista és bóvliárus, rendőr és angol nyelvű szöveget lobogtató, de román szót hallva szerepéből azonnal kieső roma koldus. Belém nyilall: bántani akarták Párizst. Az én Párizsomat. Mindannyiunk Párizsát.
Beauvais persze még nem Párizs, korántsem az. De már ígéret. Valami olyasmi, mint kert végében a kiskapu, az udvarig vezető ösvény sáros ugyan, de ugyanoda érsz, mintha az első, díszesebb bejáraton léptél volna be. A Párizstól egyórás buszútra fekvő kisváros repterére érkeznek a Romániából induló fapados járatok, amelyek áraik révén — és túl a sznobérián — ma már igencsak kedveltek. A repülőről egyenesen a kifutó betonjára lép az utas, gyalogos távolságra a reptéri csarnok, a fővárosba induló buszra pedig úgy tereli fel a steward az utasokat, mint egy hazai távolsági busz türelmetlen sofőrje. A Porte Maillot metrómegállóig pedig raktáráruházak között suhanva lehet álmodozni a rövidesen bizonyossággá váló Párizsról.
*
Mondjuk a croissant Párizsáról. Szűk utcákon haladva nézelődöm, keresem a friss pékárut kínáló croissanterie-t vagy boulangerie-t. A gyerekek között már indulás előtt leszögezett tény volt: semmi mást nem eszünk majd, csak croissant-t meg baguette-et. Az utcára kiülős kis kávézók asztalait-székeit már rakosgatják, az egyik mellett idős hölgy üldögél. A tortástál méretű asztalon narancslé, kávé, croissant. Egyértelmű, hogy nem kivételes reggeli szabadtéri kávézásról van szó, így kezdheti a napot már évtizedek óta minden reggel, talán csak a német bevonulás zavarhatta meg hajdanán rövid időre az élet megszokott rendjét. A hölgy kezében újság, szája szögletében cigaretta, cipője orrától húsz centire gördül tova a busz hatalmas kereke. Narancslé, kávé, croissant: egy létforma állandóságának szimbólumai. És már rémlik, mitől is életképesek a tízméterenként sorakozó kis kávézók.

Pompidou-központ: kortárs művészet történelmi háttérrel

A Diadalív előtt hatalmas tömeg. A Champs Elysées egyik kiindulópontjának környékén tapasztalható tolongás oka kettős: az egyik járdasarkon egészen profi breaktáncos csapat. Még csak melegítenek, de már az is imponáló, kíváncsisággerjesztő. Aztán csalódás, másodperceken belül összekapják a cuccokat, a menekülésben is szemmel láthatóan jól koreografált módon végzi mindenki a dolgát. Már látjuk az okát is a gyors felszívódásnak: lovas rendőrök közelednek. A tömeg rutinosabb része azonban csak arrébb sétál, hiszen ahogy tovacsattognak a patkók a kövezeten, máris érkeznek vissza a művészek. Produkciójuk lenyűgöző akrobatika-pantomim kavalkád, de még a kalapozáshoz is jó duma, kabarészerű jelenetek járnak.
A hatalmas tér közepén a múlt jelentkezik díszes egyenruhában, tele rendjelekkel, kitüntetésekkel. Valamelyik veteránszázad ünnepel, ősz urak húzzák ki magukat néhány perc erejéig, talán utoljára, s közben fiatal torkokból, rezesfúvosokból szól a Marseillaise. Aztán trikolórok rengetegében elmasíroznak. Talán az első kisvendéglőig.
*
A Louvre, ugyebár, kötelező program. Ennek megfelelően óriási sorok az üvegpiramis előtt, a pénztáraknál. És persze a Mona Lisa előtt. Első kísérletre legfeljebb húsz méterre lehet megközelíteni a világhírű alkotást, előttünk főleg távol-keletiek turistaáradata, fejenként két fényképezőgép villog, idegenvezetők igyekeznek megmagyarázni a kép kivételes elhíresülésének történetét. A dolog azonban nem tart a végtelenségig, s mivel meglehetősen kevés nézelődő mélyed el hosszasan Gioconda szemében, egyszer csak a vörös kordonnál találom magam. Előttem ott a rejtélyes mosoly, s így, hogy magamra maradok vele, mi tagadás, engem is megragad.
Fontos megbízatást is igyekszem teljesíteni: megkérdezni egy képzettebb teremőrtől, hogy melyik az az illemhely, amelynek ablakából kiugrottak a hősök Dan Brown könyvében, A da Vinci-kódban. A tekintet fürkésző, hogy vajon mit is akarok ezzel a kérdéssel, válasz azonban nincs. Következő alkalommal újra próbálkozom.
Trianon hosszan nyújtózik a kert végében, szinte elérhetetlen távolságban. Főleg akkor, ha szorít az idő, a záróra mostanság már Versailles-ban is a legnagyobb úr, márpedig komoly lelkiismereti válságba kerülnénk, ha lemaradnánk XIV. Lajos hálószobájának látványáról. A hatalmas kertben harsog a zene, a kínosan szabályosra nyírt bokrokban úgy keresi a nép a hangszereseket, mint annak idején dédanyáink a rádióban a bemondót. A szökőkutak a menetrendnek megfelelően köpik a vizet, a kereszt alakú Grand Canalon csónakok siklanak andalogva, a park város felőli részében kocogók, kutya- és gyereksétáltatók. Trianont viszont mindenképpen látni kell, s nem csak azért, mert idén kerek évfordulója volt a nemzet tragédiájának.
Az első benyomás felemás: egyrészt sokkal emberibb léptékű, hivalkodó, nagy, sápadt pasztellszínű márványoszlopai első látásra egyenesen kopottasnak látszanak. Mindjárt meg is szólal a kisördög: ilyen aktushoz ilyen helyszín. Néhány visszafogott terem után viszont már terelnének is ki, de álljon csak meg a verekedés: eddig szó sem esett az 1920-as eseményekről! A teremfelvigyázó hölgy szenvtelen arccal néz rám, ahogy eléje állok. Igen, tud egy keveset angolul, mit óhajtok? Azt a termet keresem, mondom, amelyben kilencven éve aláírták az első világháború utáni békepaktumot. Elmosolyodik, képtelen vagyok eldönteni, hogy szánakozóan-e vagy gúnyosan, de mérget vennék rá, hogy pontosan tudja, mire vagyok kíváncsi. Kezével mutatja az irányt, az a szárny, de ma nem látogatható, teszi hozzá, esti partit készítenek elő. Lesújtva nézegetem, amint teherautókból rakodják ki a parti kellékeit, aztán hirtelen megvilágosodom: úgy kell neki, a történelem nem ver bottal, olcsó mulatóvá süllyesztette a nemzetcsonkító tragédia helyszínét. Vesszen Trianon!



Disneyland? Kihagyhatatlan. Főleg, ha gyerekekkel van az ember. A belépő ára elgondolkodtató, de úgy tűnik, naponta tízezreknek is megéri az a fejenkénti rongyos 53 euró. A kapukon belül egyvalami tényleg imponáló: az amerikai szórakoztatóipar tökéletessége. Illetve majdnem tökéletessége. Mert Miki egér telefonja bizony foglalt. Ami csak azért kellemetlen, mert a gyereket éppen születésnapján sodorta sorsa Disneylandbe, az ünneplőknek pedig jár valami különlegesség. Hogy mi? Meglepetéééés! A városházán tessék érdeklődni. Érdeklődünk. Az információs lány szülinapköszöntő mosolyt ölt, s már tárcsázza is Mickeyt, aki személyesen hivatott boldog szülinapot kívánni a boldog szerencsésnek. A telefon viszont folyamatosan foglalt, később még megpróbáljuk, jó? Have a nice day!
Megpróbáltuk. Volt ott minden, aki pedig egy idő után már unta, születési adataiban keresse az okát. Nekem speciel a Mississippin való hajózás közben látott jávorszarvascsalád tetszett a leginkább. Madame Tussaud panoptikumának is díszére válna.
*
Miközben emlékezem, újra érzem lábamban a párizsi esték ólmos fáradtságát. Ne fogadkozzanak, önök sem járnak másként. Aki Párizsba megy, ellenállhatatlan kényszert érez mindent belezsúfolni abba a három-tizenhárom napba. Nem fog sikerülni, de ezért ne keseredjenek el. Egyetlen dolgot ígérjenek meg csupán: vigyáznak az Eiffel-toronyra.

Hozzászólások
Szavazás
Ön be fogja-e oltatni magát koronavírus ellen?







eredmények
szavazatok száma 2236
szavazógép
2010-10-16: Kultúra - Bogdán László:

Nyestbeszéd (Olvasólámpa)

Szőcs Géza önironikus önmeghatározása szerint a ,,szélnek eresztett bábu", akit 1986-ban utasítottak ki Romániából, hosszú nyugat-európai és amerikai bolyongás után hazatért, és politizálni kezdett, szenátor lett, és az RMDSZ alelnöke.
2010-10-16: Gazdaság - Csinta Samu:

Munkanélküliség és betöltetlen állások — ki érti ezt? (Három tudós kapta megosztva a közgazdasági Nobel-díjat)

Két amerikai tudós, Peter Diamond és Dale Mortensen, valamint a Cipruson született brit Christopher Piassarides kapta megosztva az idei közgazdaságtani Nobel-díjat, amelyet 1968 nóta ítélnek oda. A díj összege tízmillió svéd korona. Az indoklás szerint a tudósok a piaci folyamatok megértéséhez járultak hozzá kutatásaikkal.