Tíz napig dolgoztunk együtt a budapesti Nemes Nagy Ágnes Szak­kö­zépiskola drámatagozatos diákjaival. Első pillanattól kezdve kihívásként tekintettünk arra a tényre, hogy közös előadást kell létrehoznunk olyan emberekkel, akiket addig nem ismertünk. A műhelymunka kettős célja: találjon egymásra a két csoport, ismerkedjünk, tapasztaljunk és a színházi eszközök, mondanivalók, formanyelvek egyesítése. Már az első találkozáskor éreztük az alapvető különbséget: mi előítéletekkel érkeztünk a próbaterembe, míg rajtuk a kíváncsiságot láttuk. Rá­jöttünk, ez valahol mélyen lakik bennünk, talán a sok negatív tapasztalat miatt. És most is azt érzem, hogy nem tudtam ettől végleg megszabadulni. Talán én már nem is fogok...
A közös tréningek kapcsán számtalan, fiatalokat érintő téma, probléma merült fel, és lehetőségünk nyílt beszélgetni a különbségekről és hasonlóságokról. Megértették, miért csa­lódtunk az Anyaországban, és hogy ezen a kettős állampolgárság sem tud lényegesen változtatni. Mi azért vagyunk zárkózottabbak, mert valahol tudjuk, hogy meg kell őriznünk a kultúránkat. Számunkra fontos a hit, mert csak ez tartja össze a közösségeket. Ugyanúgy függünk az emberektől, a pénztől, ugyanolyan céltalanok vagyunk.
A munkafolyamat nem volt teljesen zökkenőmentes, de azt hiszem, ez természetes. A hatodik nap végére összeállt az előadás. A megmaradt négy napban bemutattuk Sepsiszent­györ­gyön, Kézdivásárhelyen és Ko­vásznán is. Számunkra fontos volt megtapasztalni, hogy azok a fiatalok, akikkel együtt dolgoztunk, nem átlagos pesti srácok.

Daragics Bernadette