Ő elvtárs, tanár elvtársnő. Úgy jött, valahonnan messziről, szent ügyet teljesíteni. A diák nem teljesített, semmit sem értett, azt sem, miért nem érti. Miért? Miért? És az osztály legjobb tanulója megkapja élete legelső 4-esét. Kész. Micsoda szégyen! Sírás-zokogás napokig, és a könnyei közt már elképzeli, hogyan fog lógni a kötélen. Mást nem tud elképzelni, ez volt a példa... A halálvágy oly erős, enni sem tud, aludni sem, már szinte orvost kell hívni hozzá. A sok fontos szakkifejezés — történelem, földrajz — cseng-bong az agyában, hát hol az az ország, ahol ezek az ismeretlen szavak nem borítják el éjjel rémes álmait, oda vágyott, de semmit sem értett, és semmit sem meséltek, szinte semmit. Féltek. A szülők, a pedagógusok az elvtársaktól. Azért kellett titokban konfirmálnia egyedül. Semmit sem értett, de mindent érzett, hogy ki akarják szorítani édes anyanyelve édesen csengő ismerős szavait. Nem tudta, mire megy ki a játék. De őszinte vágyat érzett, hogy mégis megértse szép külsejű tanárnője szavait...
Ma, 48 év után azon töpreng, mennyi minden változott, milyen csodálatos masina a számítógép, keresgélhetik az unokái és a többi nebuló naponta a román szavakat mérhetetlen mennyiségben... És mégis nagyon szomorú a nagymama. Le sem írja a többi csapongó gondolatát, csak eszébe jut: bizony 1848-ban, 1956-ban kivonultak a Terekre... Bizony.
A kivonulás nem rossz ötlet, ajánlaná is sebtében a kormányrúd köré lecövekelt RMDSZ-vezéreknek: kivonulás, no nem a terekre... a kormányból legalább...
De ki kíváncsi egy nyugdíjas nagymama véleményére manapság?

Para Olga