Szent tér és szent idő — nincs ünnep e kettő nélkül, vagy ha van, akkor az nem a mi ünnepünk, nem varázslat, és nem történik semmiféle csoda. Tökéletesen megterített asztal, szépen csillogó fények, válogatott ízek, az érzékszervek oltárán való áldozás marad mindaz, ami a szent téren és szent időn kívül marad.
Az M Stúdió Ünnep című előadása azonban szakrális térbe és időbe invitálja a nézőt. A darab nyitányában gólyalábas figurák vezetik be a közönséget a mesebeli, varázslatos világba. Hogy aztán kezdetét vegye az ünneplés. A folyamat. Merthogy az Uray Péter rendezte előadás arról is szól, hogy az ünnep folyamat. Előkészületei vannak, meg-megtorpan, lassan bontakozik ki, hisz a szent időt kell megteremtenie. Hogy az örök jelen illúzióját vagy a folyamatosan, szervesen jelen levő múlt hangulatát teremtse meg. És igen, az ünnep folyamatában jelen van a munka, a megtorpanás, a pillanatnyi csüggedés és újrakezdés, benne van az önmagunk beteljesedésére irányuló törekvés, és benne van az egymásra figyelés is.
Az M Stúdió előadása új műfajt kínál a sepsiszentgyörgyi közönségnek: cirkuszszínházat. A klasszikus, történetre épülő szerkezet helyett ezúttal cirkuszi mutatványokat, zsonglőröket, játékot, bohócokat, légtornászokat láthatott a közönség. De látni nem elég. A nevetéshez, az ünnepléshez játszani is kell. Az ünnepet nem lehet kívülről szemlélni, nem tapasztalható meg az intellektuális reflexió útján. Részt kell venni benne. Így aztán szinte észrevétlenül, mintha csak a dolgok természetes rendjéből következne, néhány percre a közönség is a színpadra került. Együtt nevethetett, játszhatott a színész-bohóc-cirkuszistákkal. A bohóc irányításával néhány percig feloldódhatott a mimézisben. Az utánzás játéka a nevetés eredetiségét eredményezi. A produkció nem csak az előadók, hanem a közönség ünnepévé is vált. A színészek és a nézők közötti határ azonban nem csak az egyik irányból vált átjárhatóvá. Nem csak a közönség lépett színpadra, hanem az előadók is nézőkké váltak. A színpad közepén húzódó hídon folyamatosan feltűnt a bohóc, és nem csak őt kacagták, hanem ő is nevetett. Még a közönségen is. A bohócot alakító Dávid Péter játéka egyébként méltán nyerte el a közönség tetszését: könnyedén, erőlködés és egyetlen hamis hang nélkül érte el, hogy színre lépésekor nevetéstől legyen hangos a terem.
Dinamizmus, pörgés váltakozott lassú, melankolikusabb, a mozgásszínház elemeire épülő produkciókkal anélkül, hogy a kényes egyensúly akár egy másodpercig is felborult volna. A cirkuszvilág jellemző mutatványait a fiatal előadók természetesen adták elő. A produkciók nem minden esetben voltak tökéletesek, a kis bakik ennek ellenére nem rontották el az előadást, sőt, mintha csakis ezekkel vált volna teljessé. Mert így tudta igazából jelezni azt, hogy az ünnep folyamat. Munka, és minden, ami ezzel jár. Izzadással, fáradtsággal, feladással és újrakezdéssel. Akarattal, küzdelemmel. A végtermék pedig sohasem önmagában és önmagáért szép.
A történet hiánya ellenére nem hiányzik a feszültség. Az egyéni és csoportos mutatványok egymásutánisága, az állandóan változó ritmus, a lélegzetelállító csend és a nevetés, a mozgás és a mozdulatlanság, a játék és a hajmeresztő mutatvány teszi tartalmassá az előadást. És közben úgy mutatják be saját cirkuszukat, hogy az a nézőké is lesz.
Az M Stúdió tehát a cirkuszi és a színházi elemek elegyítésével olyan produkciót ad elő, amely arról tanúskodik, hogy lehet az ünnepről új eszközökkel hitelesen beszélni. Úgy, hogy a nevetés szívből fakadó, és ne erőltetett legyen. Szent időben, amelyben benne van a munka, az erőlködés, a harc kínja. És szent térben, valahol a nézőtér és a színpad között.
