A bennünk még maradék lélek kapkodna, tehetetlenül reszketve.
Dadogás. Elmélkedés a hulló falevelekről. Kitárulkozás. És kibúvók keresése, tudván tudva, hogy ez az egy, amivel szemben nincs kibúvó, nincs oltalom.
Szerethető ember volt. Vigaszért fordulunk, figyelve a ragyogón nyitott égbolton Isten szavait. Ott van kézügyben a Nagy Nyilvántartás, kifeszítve. Talán ezt is mi, esendőn halandók találtuk ki: azt szólítja magához, akit szeret.
Teljes, mindent elárasztó ősz van. Nem nehéz sírt ásni.
Immár összekucorodva és sírva lesándorozhatjuk a sáros földig azt a néhait, aki a romániai magyar művelődési életben mindenkinek Dali Sanyi volt.
Voltak nagy nevek, igen. Lelkesek és lélektelenek. Ő az előbbiekhez tartozott. Neki sikerült a pártdiktatúrában az, ami másoknak nem: kétszer is teremtett nagy hírű lapot életében, az Ifjúmunkást és a Megyei Tükört, egyiket Bukarestben, másikat Sepsiszentgyörgyön.
Próbálták megalázni gyáva törpék és hatalmi erőtől duzzadó félkegyelműek. Mind távol voltak a spártai, a szovátai jellemtől, távol.
A szíve kínozta meg legutoljára. Aztán a lélek föladta a védelmét.
Örökbe fogadták egymást Sepsiszentgyörggyel. És a városa jól járt.
Hányan, ezren? Hányan voltunk, akikbe erőt öntött? Mert Ő mindig meglátta, ha valakiben híjával mutatkozott a nemzeti s alkotói bizalma.
Adjon immár erőt egykori hite és örök emléke családjának, nemzetének. Ő a nemesek közül való volt.
Eggyel több zarándokhely, sírhant. A miénk. Akár a sok szép szava, nevetése.
Sírni nem tanított meg. Talán maga sem tudott.

Czegő Zoltán

Sepsiszentgyörgy, 2010. november 21.