Öt fiatal, Budapesten élő képzőművész — Antal Balázs, Farkas Roland, Horváth Tibor, Mécs Miklós és Radics Márk — a nemzeti érzés és szimbólumrendszer kényes témájához nyúlt, vállalt határozottsággal. A kiállítás — címe: Felkarolandó, felejthető, felejtendő — a katalógus betűje szerint zsűrizett munkák gyűjteménye (a Nemzeti Művészetért Alapítvány Turul—Tudok jobbat című hagyományteremtő pályázatáról lenne szó), ám mindez csak fikció, valójában ilyen alapítvány nincs, miként pályázat sem volt. Van viszont kritikus, ironikus, cinikus, esetenként gagszerű megközelítése a túlfűtöttségnek, a pátosznak. A tárlat uralkodó színvilága a piros, fehér, zöld, utalván a témakezelés szokatlanságára, kihívó jellegére. Amint a katalógusban olvasható, ,,a hagyományteremtő pályázat nem titkolt célja az volt, hogy minden évben megszólalásra bírja nemzetünk művészeit, és éljük át újra és újra a hazaszeretet művészi hangjait". Ehhez társítottak egy rövid színjátékot, a Tamási Áron Színház két művésze — Fekete Mária és Mátray László — túlfűtött, ideológiából táplálkozó szövegbe csomagoltan adta át az öt alkotó pályázaton elnyert oklevelét, amely megmérettetés, mint már említettük, nem létezik, fikció pusztán, ám a Magmában maradnak a szokatlan, piros, fehér, zöld munkák kérdő- vagy felkijáltójelekként. Lehet értékelni, vitatkozni...