Ennyire nehéz megküzdeni az ébrenlétért! És ezt meg kell vívnia naponta négyszer, ötször, egymagában, saját erejéből. Itt vergődik az élni akarás mindössze három és fél kilónyi embertestecskében.
Ágyacskája, mely csupa puhaság meg melegség, szeretettel összeillesztgetve külön kis óvó világgá, íme, most küzdőtér.
A súlyemelő iszonyú próbája a másfél száz kilóval csak játék ehhez képest, ahogy az élet rettenetes ereje minden sejtjét megfeszíti ennek a csöpp fiúcskának. Nyújtózik, és én feszülten, dermedten figyelem, miképpen evickélne vissza az ébrenlétbe. Így feszült egymásnak méd és asszír, perzsa és görög. Csakhogy amott seregek, itt pedig kéthetes ember feszül meg szinte, hogy fölébredhessen, ízületei nem recsegnek, nem ropognak, cérnavékony izmai roppant erőfeszítgetésben küszködnek. Hatalmasat ásít, és fordul a feje másik oldalra. Most kinyújtózik, két karja, lába megfeszül, kezei diócskányi ökölben megremegnek. Itt egyetlen életnek, emberkének kell életre vergődnie magát, hogy látva lásson. Most belekiáltana, érzem, a világba, minden arcizma megremeg, s tudom, reng a világ is körötte, az a világ, amelyből ily nehéz fölébredni.
Anyja mellette, nézi a viaskodást, az akarat roppant hatalmát az ébredés küszöbén. Arca se rebben, gyönyörködve él vele a küzdelemben.
Ó, én édes uracskám,
Egyetlenegy fiacskám.
Látom arcán az imát, a Máriáét Betlehemben, a bizodalmat, hogy erős lészen a gyermek, siralom nem kíséri soha. E pici testben a roppant erőfeszítés a bizonyosság, ahogy egy egész nemzet nevében leheli rá, el fölötte a biztatást: ébredj csak, ébredj, gyöngyöm.
Fél óra, fél vagy ötszáz, ötezer évszázad minden megfeszült küzdelme a szemem előtt, s akkor hatalmas kiáltás. Két szeme kinyílva, és belekiált a jelenlétbe a kétmaréknyi ember, hogy meghallanánk: Ébrenlét vagyon már, igazodjék a jót s jól akarókhoz ez a világ!
