A Pro Musica Zadarban (Horvátország)
— Milyen gondolatokkal, célokkal indítottátok útjára tizenöt évvel ezelőtt az új kamarakórust?
— Konkrét célkitűzésünk nem volt, az együtt éneklés a legfontosabb, és ebből a szempontból a tizenöt évet eredményesnek értékelem. Jó, hogy kisebb-nagyobb hullámokkal — ez egy kórus életében természetes —, de sok olyan alkalomra vissza tudunk emlékezni, ami nekünk is örömet jelentett, és másoknak is tudtunk örömet szerezni. Persze, a főbb momentumok a komolyabb megmérettetések, a nemzetközi sikerek: ez mindig megerősített, hogy az irány nem rossz, teljesítményünk nemzetközi szinten is értékelhető.
— Melyik díjra vagytok a legbüszkébbek?
— Nehéz sorrendet állítani, ezért a legfrissebbet mondom, a zadari harmadik díjunk mindenképp emlékezetes marad. Itt éreztük azt, hogy a kategóriánkban megjelent tizenhat kórus közül harmadiknak végezni nagy eredmény.
— Az eredmények azt mutatják, hogy az együtt éneklésen túl fontos a művészi teljesítmény is.
— Igen, fontos a művészi teljesítmény, ugyanakkor a kórus közösségformáló erő is. Igaz, hogy az évek során elég nagy volt a mozgás, hiszen a mai világban nehezebb állandó tagokat beszervezni, megtartani, akikre évekig, akár évtizedig lehet számítani. Nagyon sok a fiatal a kórusban. Klasszikus értelemben kiforrott, állandó közösséget egyébként is nagyon nehéz a mai világban összehozni, de az is nagy dolog, hogy néhány évig 25—30 ember összegyűl, együtt gondolkodik, egy kicsit megerősödik saját hitében, és abban, hogy érdemes a szellemiekkel is foglalkozni, nem csak az anyagi dolgokkal.
— A fiatalok jelenléte annak is köszönhető, hogy te egyben a művészeti líceum Eufónia kórusát is vezeted.
— Igen, az Eufónia régebbi tagjai közül sokan énekelnek nálunk, ha jól számolok, a mostaniak mintegy negyede ott kezdte az éneklést, de más kórusokban is jelen vannak.
— Mennyi idő kell ahhoz, hogy egy kórus összeforrjon, időben ezt meg lehet határozni, vagy inkább a befektetett munka mennyiségétől és minőségétől függ?
— Valószínű, a befektetett munka a fontosabb. Nálunk úgy alakult, hogy a harmadik év volt igazán eredményes. Akkor három külföldi meghívásnak is eleget tudtunk tenni, tavasszal Miskolcon, nyáron Svédországban (Europa Cantat, Skövde), ősszel Ankarában, ahol harmadik díjat nyertünk. Aztán voltak kisebb-nagyobb hullámok, volt, amikor a húszas létszámot is alig értük el. De legalább száz énekes megfordult a kórusban.
— Tizenöt évvel ezelőtt az alapítók egy másik kórusból, a Vox Humanából léptek ki. Hogyan történt meg az átlényegülés?
— Kellett egy kis idő, de azt hiszem, megtaláltuk a saját utunkat. Én azt igyekeztem érvényesíteni, hogy nem valaki ellen hoztuk létre a kórust, nem pillanatnyi ötletből táplálkozik, önálló életet élő együttes vagyunk. Néhány év után letisztult mindez, és meg is fogalmazódott a közös éneklésekben. A Vox Humanával azóta nagyon sok közös fellépésünk volt, elég ha a nagy sikerű vokálszimfonikus műveket említem. Kiderült, hogy jó hatással volt mindenkire, ami történt, van elég énekes, hogy több jó színvonalú együttes működjék Szentgyörgyön.
— Mi több, talán Szentgyörgyön működik a legtöbb kórus az egész Kárpát-medencében, s nem is akármilyen színvonalúak...
— Ez tényleg ritkaság. Én azt hiszem, a városnak is valahol dicsőség, hogy ennyi lelkes ember áldozza idejét és energiáját a kultúrára. Remélem, hogy ezt értékeli is, ha nem föltétlenül anyagiakban, de erkölcsiekben mindenképpen, mert a legfontosabb, hogy minden kórustag érezze a megbecsülést.
— Hogyan lehet biztosítani az anyagi hátteret?
— Elég sok energiába telik, rengeteg pályázatot kell írni, s aztán várni az eredményt. Ezért sokszor nehéz tervezni. Nagy koncertutakra ritkán kerülhet sor. Aztán vannak lelkes támogatóink, akik egy-egy útra el is kísérnek, és a kórustagok anyagi hozzájárulására is nagy szükség van.
— Mi ösztönzi a kórust?
— Leginkább a fellépések, szép dolog, hogy összegyűlünk, együtt énekelünk, gyönyörködünk a művekben, ha a próbán igazán sikerül megszólaltatni egy darabot, de ha már sikerült megfejteni egy művet, az igazi motiváció az, ha át tudjuk adni a közönségnek úgy, ahogy szeretnénk. Ekkor születik meg az igazi kapcsolat előadó és hallgató között.
— Milyen szempontok szerint állítjátok össze a repertoárt?
— Változatosságra törekszünk, a madrigáloktól a huszadik századi kórusművekig. A népdalfeldolgozásokat például úgy igyekszünk válogatni, hogy kötődjenek Erdélyhez, elsősorban a szerzők révén.
— Van-e meghatározó szerző, aki egyfajta védjegye is lehetne az együttesnek?
— Talán Orbán György, illetve művei ilyennek tekinthetőek, mert szinte nincs is olyan fellépésünk, hogy egy Orbán-mű ne szerepeljen. Modern alkotások, némelyik kimondottan nehéz, de előadható, és nagyon szép. Újabban elszaporodtak a Reindberger-művek, pedig a főiskolán nem is nagyon lehet hallani róla.
— Mi lenne a kívánságod, újabb tizenöt év múlva mit lehessen elmondani a Pro Musicáról?
— Nehéz kérdés, de ha még élek, azt szeretném látni, hogy működik a Pro Musica. És nem feltétlenül az én vezetésemmel.
